1891. december 31-én este 7 órakor ejtették meg az első világítási próbát a szatmárnémeti városi színházban. 1892. január 3-án elkezdődött az utcai világítás is…

Az első komolyan vehető tudósítást a városunk villamos művéről Tankóczi Gyulától olvastam: „A villanyvilágítás bevezetésére megjegyezhetjük, hogy Magyarországon a mienk volt a második villanyvilágítási berendezés. Az elsőről tudtam. Tananyag volt már a technikumban a Temesváron 1884-ben létesített közvilágítás. Úttörő volt 1884-ben Temesvár városának az elhatározása, hogy — a világon elsőként — kizárólag villamos közvilágításra rendezkedik be.” (A Magyar Elektrotechnika Története. Budapest 2000.)

A mienkről dr. Borovszky Samu könyvében olvastam először: „A nagyobb ipari vállalatok sorában meg kell említeni a város házi-kezelésében álló villanytelepet is, mely 1891 óta áll fenn. A város közönsége 1891-ben felépítvén új színházát, a belügyminisztérium csak úgy engedte meg annak megnyitását, ha a tervbe vett petróleum világítás helyett, villamos világításra rendezik be. E kényszerhelyzetben a város közönsége 50 lóerős gépet állított fel a részleges villamos világítás ellátására. 1891. december 31-én este 7 órakor ejtették meg az első világítási próbát a városi színházban. 1892. január 3-án megnyílt az utcai világítás is…” (Magyarország vármegyéi és városai. 14. old.) Hogy ez a kényszerhelyzet mit jelentett, arra a korabeli szatmári újságok — a Szatmár és a Szamos — egykori lapjain kerestem magyarázatot.

Izgalmas időutazásban volt részem akárhányszor egy-egy tizenkilencedik század végi újságkollekció került a kezembe. Ismerős — szüleimtől tanult — utcanevek határozták meg a városközpont utcahálózatát. Csak amikor gondolatban megpróbáltam végigsétálni az Attila utcán, a Rákóczi utcán, a Werbőczy utcán, a Kinizsi utcán, Kazinczi utcán, hogy a Deák téren (főtér) át az épülő Városházához és az új színházhoz érjek, akkor fogtam fel, mekkora vállalkozás lehetett a húszezer lélekszámú városnak villanyvilágításra rendezkedni be. Az Attila utcán (Calea Traian) az általam még ismerhető utcaképből alig lehetett valami.

A Rákóczi (Mihai Viteazul) utcán még nem volt meg a Rákóczi-iskola, a Törvényszék, a Postapalota, az Osztrák-Magyar Bank épülete, köz- és magánépületek egész sora. Nem volt szilárd burkolatú gyalogjárója és kocsiútja, nem volt vízvezetéke és csatornázása. Nagyot kellett álmodni és tervezni a következő harminc évre.

És épült az új színház és abba villany kellett. Így rendelte a belügyminisztérium. Ha meg villany kell a színháznak, legyen a közvilágításnak is és legyen magánvilágításra is.

Magától értetődő, hogy az áramfejlesztő berendezést, ha lehet, egy már működő, és egyéb célra is használható gőzgépre kell csatlakoztatni. Ezért keresték meg az 1869-ben épült Gőzmalom igazgatóságát a színház és az utcák villamos világításáról készített terveiről készített térképekkel. Hosszú tárgyalások kezdődtek a berlini Siemens céggel és a budapesti Ganz gyárral, valamint a Gőzmalom igazgatóságával. A tárgyalások eredményeként június 11-én megkötötték a szerződést, melynek értelmében a Siemens és Halske bécsi cég a gőzmalomban üzembe helyezendő berendezése mellett megerősítette, hogy a város rendelkezésére bocsátott 500 villamos lángból 159 — tizenhat gyertya erejű — izzó és 1 — ezerkétszáz gyertyafénynek megfelelő — ívlámpa a színházba, 251 izzó és 8 ívlámpa pedig a tervezettben felsorolt utcákra helyeztetik el. Sem a tervezetet, sem a térképeket nem találtam meg. Az elkészülendő és majd megvalósuló hálózat térképét a sajtó — sokszor csak hangulatkeltő, vázlatos — jelentéseiből állítottam össze, vállalva az elkerülhetetlen pontatlanságokat is. Szeptemberben írják: „... a villamos világításhoz szükséges utczai sodronytartó oszlopok fölállítását megkezdték. Németibe nagyobbrészt és Szatmárnak egy pár utczáján már hozzáfogtak az izolátorok fölrakásához és a sodronyok kihúzásához is… (Szatmár 1891. szeptember 19.) … Honvéd, Perényi és Wesselényi utczákon árbócz erdő meredezik az égnek. (Szamos 1891. szeptember 17) Majd alig több mint három hónap múlva: Múlt vasárnap este gyúltak ki városunkban a Deák és Sz. István Tér, valamint a „Vigadó” előtti és az Árpád-utczán fölállított ívlámpák…” (Szatmár 1892. január 9.) Nehéz, talán lehetetlen elmondani, mit jelentenek ezek a tudósítások annak, aki egy életen keresztül vezethette… a fényt. Ezernyi emlék, természetesen már a megélt élmények emléke térít el az első villanyteleptől.

Pedig a következő tudósítás már (Szatmár 1891. szeptember 26.) a Szatmár-Németi szabad királyi város Villamos Művének a születéséről szól: „… szeptember 21-én — rendkívüli közgyűlés — 252. szám alatti határozat… kimondatott, hogy a helybeli gőzmalom-társulattal előzőleg kötött szerződés… felbontassék s a város villanyvilágításához szükséges összes berendezéseket, valamint a Szamos parton egy gépház felépítését önállóan óhajtja létesíteni. Hogy a valódi okok mik voltak, nem tudhatjuk. Az indoklásban azt olvassuk, hogy nevezett társulat igazgatósága a… költségesebb berendezéssel járó kiadásokat viselni nem hajlandó. Új helyzet van, mert bár a felépülő színház-felügyelői lakás földszintjén és annak pincéjében megkezdték a készülékek és az akkumulátor telepek szerelését, áramfejlesztő nélkül kétségessé vált a határidő tartása… a közgyűlés… rendkívüli intézkedések foganatosításához beleegyezését adja. És december elején a villamvilágításhoz szükséges locomobil (gőz-gép)… megérkezett s a színház épület mögötti Színház-közben építendő ideiglenes telepen van elhelyezve. Hosszú, nehéz évet hagyott maga után a „színügyi bizottság” és a „villamvilágítás berendezésére kiküldött bizottság” — mindkettőnek Pap Géza közigazgatási tanácsos volt az elnöke, de büszkén jelenthették 1892. január 1-én, hogy …a színház villamos lámpákkal felszerelve a megnyitásra készen áll. A próbavilágítás már napok előtt megtörtént (és kifogástalanul sikerült). A főpróbát december 24-én este fél tízkor tartották. A színház külső és belső összes lámpái szórták a fényt, mely a színház környékét és az utczákat is bevilágította, maga a színház belseje pedig tündéri fényben ragyogott. A hivatalos világítási próbát december 31-én este 7 órakor tartották. Ehhez a fejezethez tulajdonképpen még egy dátum, esemény tartozik: Múlt vasárnap este (január 3.) gyúltak ki városunkban a Deák és Sz. István Tér, valamint a „Vigadó” előtti és az Árpád utczán fölállított villamos ívlámpák…

…míg a Deák Tér északi és nyugati oldalán nappali fény — a vele szemközti oldalon határozottan sötétség van.”

Igen, ezerkilencszáznyolcvankettő január harmadikától már nem a sötétség a természetes, hanem a fény. Már nem arról szól a tudósítás, hogy ott, ahol eddig csak sötétség volt, ott gyújtottunk egy gyertyát, egy tizenhat gyertya erejű izzót, vagy egy ezerkétszáz gyertyafénynek megfelelő ívlámpát. Ezentúl arról lesz szó, hogy a „…Kinizsy-utcza északi oldala… a két támoszlop miatt világosságot nem nyer.” (február 25.) Vagy arról, hogy „…A múltkor is, midőn a nagyérdemű közönség a színházból kijött (idő ¾ 11) a Deák-tér hatalmas ívlámpái hatalmas egyiptomi sötétséggel borították be a láthatárt…” (március 5.) Vagy, hogy „…a jelenlegi viszonyokhoz alkalmazva utczaszerte a legszomorúbb hangulatban dalolgatják:

Németiben ég a villany,

Hol elalszik, meg felvillan.

Hol eloltják, hol felgyújtják,

Csak a szívem szomorítják!”

De a legsötétebb Németiből írják 1896-ban, hogy „…A megboldogult Siemens és Halske, a villamos világítás hírneves bajnokai, meg az a muszka generális, akiről azt mondják, hogy az ívlámpákat kitalálta, együttvéve hárman sem lehetnek árnyékai annak a nagymesternek, aki a holdat a legsötétebb Németi egére valamikor felfüggesztette…”

Azt, hogy néhány hónap megfeszített munkájával mit sikerült elérni, a mellékelt térképen próbáltam meg érzékeltetni.

Erdei Péter