Szatmári Kultúra, Régi Szatmár címmel a világhálón népszerűsíti a szatmári kultúrát Muhi Sándor képzőművész. Céljairól, elképzeléseiről kérdeztük és arról, hogy mi az, amit ezeken az oldalakon be szeretne mutatni a szatmári kultúrából, annak emberformáló szerepéről.

— Mi volt a célja, amikor elindította ezeket az oldalakat?

— 2014. január végére nyilvánvalóvá vált a Szamos című kulturális melléklet megszűnése, amelynek többek között én is állandó munkatársa voltam. Úgy gondoltam, hogy a sopánkodás vagy az okok keresése helyett valami olyat kellene tenni, ami előre mutat, értékeket ment. Nálam az elmúlt évtizedek során a szatmári kultúrával kapcsolatban nagy mennyiségű anyag halmozódott fel. Létrehoztam tehát egy oldalt, ahol közölhetek, de akkor még fogalmam sem volt arról, hogy ez mivel jár. Évek óta van honlapom és saját Facebook-oldalam, de egy közösségi fórum állandó rovatokkal, munkatársakkal, naponta megújítandó szöveg- és képanyaggal, levelezésekkel, válaszadásokkal egészen más. Vannak persze ennek a formának előnyei is. A világhálón a kulturális oldalaknál egyszerűek a játékszabályok: ami nem életképes, nincs közönsége, nincs igényesen tálalva, nem átgondoltan, folyamatosan, friss anyagokból építkezik, az előbb-utóbb elsorvad.

— Mi az, amit be szeretne mutatni a szatmári kultúrából?

— Elsősorban azokkal a dolgokkal foglalkozom, amelyekhez értek. Megosztok híradásokat irodalomról, könyvbemutatókról, színházról, zenéről, sportról, tanügyről akár román nyelven is, de ezeket nem válogatom, kommentálom, széles ívben szeretném elkerülni a kisvárosi mindentudást. Nagy eredménynek tartom, hogy eddig sikerült megőrizni a civilizált, ide illő hangnemet. Az oldal fejlécét naponta változtatom, ezen a város ornamentikájának egy-egy jellemző részletét ismertetem, most épp az erkélyrácsoknál tartok. Nemrég mutattam be pár sor és néhány reprodukció segítségével a 175. szatmári képzőművészt. Több mint két hónapja közlöm a Szatmári arcképek sorozatomat, egy másik a Szatmári szerzők, kiadványok címet viseli, de ezeken kívül kulturális aktualitásokról, tárlatokról is beszámolok. Vannak állandó külföldi munkatársak, már hetek, hónapok óta láthatják az érdeklődők az oldalon Pászkán Mihály alkotásait és Moldvay Katalin fotósorozatait, ők mindketten szatmáriak, de Németországban élnek. Néhány hónap alatt hatalmas, közlésre előkészített anyag halmozódott fel, ezért be kellett indítanom a Régi Szatmár oldalt is, hogy el ne keveredjek. Itt naponta jelennek meg képek a közelmúlt tárgyi emlékeiről, bankjegyekről, szatmári utcákról, s ismertetem kis sorozatokban a Szatmár megyei születésű Haller György festőművész életművét is.

— Lát-e esélyt arra, hogy ez az anyag könyv formában megjelenjen?

— Esélyt látok, de szerintem a nyomtatás csak egy átmeneti kommunikációs lehetőség, nem vagyok egészen biztos abban, hogy ezeknek az anyagoknak ez a forma a megfelelő. Könyvek között élek, magam is írtam néhányat, de rögzítettem, szórtam hasonló tartalmú, mennyiségű, sőt jóval nagyobb anyagokat CD-n, DVD-n is. A honlapom több kötetnyi szöveget, a fotók, reprodukciók ezreit osztja meg, a Szemléltetők című módszertani munkámnak csak a szövegrésze oldalak százait és a fotók tízezreit tartalmazza. A valóság az, hogy lassacskán a hagyományos tankönyvek sem életképesek ebben a felgyorsult, a rugalmasan alkalmazható információk folyamatos beszerzésére berendezkedett, állandóan változó világban. Hogyan tanítsam szelektálni a fiatalokat, ha eleve egy vitatható minőségű, esetleg konzervatív látásmódú válogatást állítok példának eléjük? Van-e jogom arra, hogy a saját látásmódomat, értékrendemet hosszú távon rögzítsem, követendő példának állítsam, amikor utánunk új generációk jönnek, akik a saját értékrendjük, világszemléletük, közlésmódjuk szerint szeretnének gondolkozni, élni, örülni kultúrának, művészetnek?

— Ebben az értékvesztő világban milyen helyet kap a kultúra, van-e még embert formáló szerepe, melyek azok a rétegek, amelyekre hatni tud?

— Úgy gondolom, hogy a kultúrának volt, van és lesz embert formáló szerepe, nincs az a réteg, amelyre ne hatna, csak a megfelelő közlésmódot, tartalmat kell hozzá megtalálni. Mivel az ezredfordulótól egyértelműen visszanyerte a vizuális jellegét, azt hiszem, tartalmilag is váltani kell. Közkincsről van szó, az volt már az ősközösségben is. Megítélésem szerint azok tudják hatékonyan szolgálni, akik „élik”, hisznek benne, és minél nagyobb közösségeket tudnak megszólítani. Én ehhez keresem, tanulom a megfelelő formákat. A honlapomat átlagosan naponta százan látogatják, eddig több mint 180 000 érdeklődő kereste fel. A Facebook-oldalam képei, hírei naponta több mint 2600 ember monitorján jelennek meg. A Szatmári Kultúrának közel 1300 ismerőse, több tucat munkatársa van idehaza és külföldön egyaránt, nagyon sokan tudnak róla, számos visszajelzést kapok. A Régi Szatmár című oldalnak közel 1000 kedvelője van, a statisztikák szerint sok ezer emberhez jutottak el az itt közölt anyagok, Románián, Magyarországon, Németországon, Itálián, Kanadán, az Egyesült Államokon kívül, még más helyeken is olvassák, szeretik. Szerintem nem lehet értékvesztőnek nevezni azt a társadalmat, amelyben lassan minden feltétel adott arra, hogy az emberiség közös értékei a gyarapodás mellett, a szó szoros értelmében közkinccsé váljanak. A fiatalok sem érdektelenek, csak az ósdi, begyepesedett, avas tartalmakkal és közlésmódokkal szemben unottak, közömbösek, és szerintem mélységesen igazuk van.

Kulturális életünk egyik ismert képviselője nemrég azon kesergett, hogy az általa meggyűjtött egyedi dokumentumokat az utódok olvasatlanul fogják a szemétbe dobni, senki sem értékeli majd mindazt, amit szorgalommal és felelősségérzettel felhalmozott. Hogyan mondhattam volna el neki, hogy rohanó korunkban a gyűjtés önmagában nem erény. Ha valaki az általa fontosnak tartott dolgokat még jó időben nem szelektálja, és nem osztja meg, az bizony így jár.

Elek György