Megható pillanatok színe és fonákja, zászlókkal, táblákkal menetelő négyszázezres tömeg és a budapestiek jóindulatú közönye, a város egyéb pontjain a magukat külön–külön '56 kizárólagos örököseinek kikiáltó „ellenzéki” szónokok hatásvadász beszédei.

Valahogy így lehetne összefoglalni az idei október 23-i budapesti rendezvények lényegét. És akkor még nem szóltunk a fellobogózott, ünnepi díszbe öltözött magyar főváros már az autópályáról feltáruló, csodaszép látványáról. Vagy a Kárpát–medence összes magyarlakta vidékeiről végtelennek tűnő sorokban érkezők valamiben részt venni, egy határok fölötti hazáért tenni, az ittenieknek lehetőség szerint segíteni és a velük való összetartozás egyszer már megtapasztalt melegét ismét érezni vágyó emberek szinte tapintható várakozásáról. Mindannyian emlékezni, együtt ünnepelni jöttek — otthonról haza.

Csak most a téli Békemenet során feléjük áradó öröm és szeretet helyett előzékeny és udvarias, de az idegenekkel szembeni „három lépés távolságot” hajszálpontosan betartó helybeliek fogadták őket. S az egyéb — ugyanakkor, ugyanarról „megemlékező”— csoportosulások résztvevőivel még a találkozás lehetőségét is kiiktatni igyekvő szervezés ellenére is megütötték a fülüket olyan hírfoszlányok, hogy a „vörös” vagy „barna” eszmeiségükről elhíresült „ellenzéki” szónokok nemcsak hogy önmagukat tartják a szabadságharcosok egyedül méltó utódainak, de kígyót–békát kiabálnak egymásra és az összes többire.

A szabadság örökösei

Azért szép és felemelő volt, ahogy a Himnusz hangjaira megindult a hatalmas emberkígyó a Széna térről a Margit körúton, majd a Margit hídon át a Kossuth tér felé. Csak az utca népe ne nézett volna rajtuk át olyan végtelen közönnyel. Mint aki portékáját reklámozó kereskedőnek tartja mind a két (vagy három–négy, esetleg még több) „ünneplő gyülekezetet”. De az Országház előtt festői volt a történelmi zászlók az ünnepséget felvezető bemutatása és szép az ünnepi műsor. Az egykori '56–os fiatalok nevében megszólaló Balázs–Piri László Adyt idéző, a megtorlások elől emigrációba menekülőknek igazat adó kemény kijelentései. Meg az olyan megállapítások, hogy „ma olyan vezetői vannak az országnak, akik megbecsülik '56 örökségét”. A Ghymes együttes erre az alkalomra komponált, édes–keserű dala arról, ami „hogyha véren adják/akkor is szabadság”. Márai Sándor ilyen alkalmakon már számtalanszor hallott, de ezúttal is az élmény erejével ható költeménye Csurka László előadásában. „Egy nép kiáltott…”— akkor. „Köntösére kockát vetnek…” — most. Majd ismét a szimfonikus zene és a gyermekkórusok éneke.

Dicsőség a bátraknak

Aztán jött Orbán Viktor mindenki által várt beszéde, amitől sok minden a helyére került. Nem egyedül érkezett. Mellette állt és előtte kapott szót az a felvidéki magyar, száz esztendős tanítónő, akit megfosztottak szlovák állampolgárságától, mert felvette a magyart. Első szavaival nem a kapott kitüntetés fölötti örömét fejezte ki. Fontosabbnak tartotta „hogy ilyen sokan vagyunk”. „Ennyit a magyar becsületről” — nyugtázta a miniszterelnök.

Aztán méltatta azok emlékét, akik „haláltmegvető bátorsággal szálltak szembe az idegen hódítókkal és azok hazai zsoldosaival”, akik „küzdöttek utolsó percükig és meghaltak”, ha kellett, de bebizonyították, hogy szembe lehet szállni egy olyan nagyhatalommal is, mint a Szovjetunió volt akkoriban. Ők ébresztették fel a nyugati baloldal lelkiismeretét. És az ő tetteik emléke adott erőt később a vasfüggöny lerombolóinak. Majd szólt a magyar nép szabadságharcához elvezető könyörtelen elnyomásról, a szegénységről, megalázottságról, rettegésről. Kertelés nélküli, gondterhelt szavakkal jutva el a mai helyzethez. Beszélt pénzügyekről és európai uniós problémákról, a jelképes gazdasági–politikai borotvaélről, amelyen úgy kell végigmenni, hogy életünk és szabadságunk egyaránt megmaradjon.

Volt bátorsága megmaradni a tények szintjén. Nem vádolt, nem mocskolódott, nem riogatott azon bal-, illetve jobboldali erők hatalomra jutásának veszélyével, akik már néhányszor tönkrejuttatták Magyarországot. Úgy beszélt az egybegyűltekhez, mint egyetlen család tagjaihoz, társakhoz örömben és bajban.

 Báthory Éva