Dr. Hermann Róbert történész, író, publicista, a budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeum kutatója a Szent István Kör meghívására március 15-én a Szatmárnémeti Északi Színházban tart előadást az 1848—49-es forradalomról. Az alábbiakban vele beszélgettünk.

— Március 15–ét a hatalom mindig megpróbálta kisajátítani, a maga ideológiáját belevinni. Mikor jön el az az idő, amikor politikamentesen fogjuk megünnepelni nemzetünk egyik legnagyobb ünnepét?

— Jómagam nem hiszek az ünnep teljes politikamentességében, pontosabban abban, hogy teljesen politikamentessé tehető. Egyébként úgy látom, hogy a jelenlegi magyar ünnepkörből még mindig ez az egyik legkevésbé átpolitizált ünnep, hiszen nincs ma olyan politikai erő Magyarországon, amelyik ne az 1848—49-es örökség letéteményesének vallaná magát. (Más kérdés, hogy az alaptörvény bevezetőjéből azért csak sikerült kifelejteni 1848-at.) Egyébként pedig egy olyan ünnep, amelynek a fő üzenete a demokratikus szabadságjogok kiteljesítése, s mindig is kicsit politikus ünnep lesz. Hozzáteszem, egy ünnep akkor lesz politikamentes, amikor már nem a konkrét történeti jelentősége, hanem az ünnep mivolta válik uralkodóvá, ahogy például az Amerikai Egyesült Államokban a július 4., vagy Franciaországban július 14. Az elmúlt évtizedekben a francia történetírásban például komoly viták folytak és folynak a Nagy Francia Forradalom tényleges jelentőségéről, pozitív és negatív hozadékairól — de az a viták ellenére sem jutott soha senkinek eszébe, hogy mondjuk a jakobinus terror tényei miatt másik nemzeti ünnepet kellene keresni.

— Bánffy Dezsőnek volt egy olyan kezdeményezése, hogy ne március 15., hanem április 11. legyen az ünnep. Mire alapozta ő ezt a kezdeményezést?

— Ez valóban így van. 1898-ban rendeleti úton be is vezették, hogy a „hivatalos” ünnep április 11., a törvények uralkodói szentesítésének és a Batthyány-kormány hivatalba lépésének napja legyen. Csakhogy ezt a társadalom nem fogadta el, így aztán 1927-ben immáron március 15. lett a nemzeti ünnep, az április 11-éről szóló jogszabályt pedig hatályon kívül helyezték. Bánffyék nyilván arra gondoltak, hogy április 11., a törvényes átalakulás a kiegyezés előképének tekinthető, míg március 15-nek mindig volt némi „rebellis” íze. Hiszen a társadalom megküzdött ezért az ünnepért, 1860-ban a neoabszolutista rendszer elleni egyik első nagyszabású megmozdulásra éppen március 15-én került sor, és az ünnepnek halottja is lett, az a joghallgató Forinyák Géza, akit a kirendelt katonák sortüze megsebesített. Egyébiránt történészként úgy vélem, hogy a március 15-én Pesten, Pozsonyban és Bécsben zajló eseménysor tényleges lezárása, a valódi áttörés tényleg április 11. — erre azonban nem kerülhetett volna sor a tömegtámogatást megteremtő március 15. nélkül. De hát április 11. már csak a Költészet Napja miatt sem lehet nemzeti ünnep — és hát a magyar költészetnek kétségkívül kijár egy ünnepnap.

— 1848. március 15-ét a szabadság forrásaként emlegetik ma is, Kossuth Lajos élete végéig hitt újra-fellobbanásában és győzelmében, Deák Ferenc kiegyezése viszont azt bizonyítja, hogy a szabadságharc eszméit nem fegyverekkel kell kivívni. Azóta hosszú idő eltelt, és még mindig szabadságharcban élünk. Lesz valaha magyar szabadság?

— Jómagam azt gondolom, hogy ma nem folyik olyan értelmű szabadságharc, mint 1848 őszétől 1849 nyaráig. A politikai szónoklatokban persze lehet az IMF, az EU, a New York—Tel Aviv-tengely meg a Jóisten tudja, ki mindenki elleni szabadságharcot vizionálni, de ez szerintem egyszerű blaszfémia. Magyarország három szabadságharcot vívott az elmúlt bő három évszázadban, a Rákóczi-, az 1848—49-es és az 1956-os szabadságharcot — minden más a nemzeti szuverenitásért folytatott, időnként igen kemény, de alapvetően politikai és nem katonai eszközökkel vívott küzdelem. Egyébiránt szerintem ez a normális, az említett három esetben sem jókedvükben döntöttek elődeink a fegyveres küzdelem mellett. Hozzáteendő, Deák 1861-ben még nem vetette el egyértelműen a fegyveres szabadságküzdelem lehetőségét — csakhogy 1867-ig nem mutatkozott rá esély. S akárhogy is nézzük, 1867, a Kiegyezés nem kis mértékben 1848 győzelme is volt. Mert lehet, hogy ma már úgy tűnik, túl sokat engedtünk a negyvennyolcból — de az uralkodó és a birodalom vezetése gyökeres koncepcióváltásra, nem pedig a korábbi kormányzati rendszer bizonyos módosítására kényszerült.

— 1848-ban társadalmi rétegek harca kezdődött el, ma már pártharcok folynak, olyan pártoké, amelyekben több társadalmi réteg is felsorakozik. Ön szerint hova vezet ez a harc?

— Jómagam még mindig reménykedem abban, hogy egyszer olyan politikai életünk lesz, mint Európa szerencsésebb nemzeteinek, az angoloknak, franciáknak, németeknek — vagy mondjuk az „unalmas” skandináv országoknak. Olyan, ahol a másik párt vagy pártcsoport hatalomra jutását a vesztes fél nem a nemzet romlásának, a történelem igazságtalanságának, újabb Muhinak vagy Mohácsnak tekinti, hanem a politikai váltógazdaság természetes velejárójának. Olyan, ahol az ellenzék „Őfelsége ellenzéke”, amely képes „Őfelsége kormányával” a fontos ügyekben együttműködni. Nem lehet állandó hiszterizáltságban élni. Az a politikai apátia, amelynek ma elég sok jele mutatkozik Magyarországon, intő példa erre. Az emberek többsége olyan időkben szeret élni, amelyekről utólag azt sem tudják, ki volt a miniszterelnök — ez ugyanis arra mutat, hogy a kormány jól tette a dolgát, s biztonságot és békét teremtett. Az állandó politikai „hadiállapot” ugyanis éppen a társadalom összetartó erőit gyengíti. Ha egy önkormányzatban azon múlik mondjuk egy útjavítás vagy egy óvodaépítés sorsa, hogy az adott választókerület szavazói milyen pártszimpátiával bírnak, megette a fene az egészet.

— Mi az, amit mindenképpen meg kell ma tanulni 1848–49 tanulságaiból, ahhoz, hogy valóban kivívjuk a szabadságot?

— Szerintem a szabadság itt van, csak élnünk kell vele. Amiben benne van az, hogy mondjuk ki a véleményünket; hogy álljunk ki az igazunkért. De ami mindenképpen megtanulandó: a nemzeti egység a fontos ügyekben. 1848—1849-ben ez az, ami máig bámulatos — egy statisztikailag szinte láthatatlan csoporton kívül a magyar társadalom szinte egységesen sorakozott fel a forradalom vívmányainak védelmében, és még azok is, akik nem mindenben értettek egyet az 1848 tavaszi átalakulással, ők is inkább a magyar kormányzatot támogatták — vagy passzivitásba húzódtak. És még egy dolog fontos — a bizalmi elv. Jókai írja A kőszívű ember fiaiban, az Egy nemzeti hadsereg című fejezetben, hogy „egy darab papirosra ráírták, hogy az az ország pénze, s ezt mindenki elhitte, mindenki elfogadta”. Egy ország normális működése sok esetben azon múlik, hogy a polgárai képesek-e bízni a kormányukban — és képesek-e bízni önmagukban.

Elek György