Ragyogó napsütésben ünnepelt idén Szatmárnémeti  — s talán ennek is köszönhető, hogy a megszokottnál is többen gyülekeztek az Ormos-ház körül, ahol a szilágyballai és koltói huszárok lovai már táncolva várták, hogy a kaplonyi fúvószenekar diktálta ritmusra elindulhassanak.

Az Ormos-ház falán lévő Petőfi–emléktábla megkoszorúzását követően az ünneplő sokadalom — akik között nem csak szatmárnémetiek, de igen szép számmal voltak a megye településeiről érkezettek is, többen közülük népviseletben — elindult a megemlékezés fő helyszínére, az István-térre, rövid megállót tartva és koszorút helyezve el a legnagyobb magyar, gróf Széchenyi István szobránál. 

Az István-téren lévő Petőfi-szobornál  — mondhatni: szokás szerint — közel négyezren gyűltek össze ünnepelni és főt hajtani a márciusi ifjak, a magyar szabadságharc emléke előtt. 
Varga Sándor köszöntő gondolatait követően nm. ft. Schönberger Jenő, a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye püspöke és dr. Király Lajos református esperes mondott imát, mindketten hangsúlyozva: méltán jár ki az emlékezés a szabadságharc hőseinek és áldozatainak.

Előbb Altfatter Tamás prefektus tolmácsolta Ilie Bolojan kormányfő magyarokat köszöntő üzenetét, illetve saját maga és az általa vezetett intézmény nevében is köszöntötte az ünneplőket, majd Fábry Szabolcs kolozsvári konzul olvasta fel Orbán Viktor miniszterelnök határon túli magyarokhoz szóló sorait. 

Kevés olyan történelmi pillanatunk van, amely ennyire természetesen köt össze bennünket

Ünnepi beszédében Pataki Csaba a megyei RMDSZ és a megyei tanács elnöke kiemelte: 1848 tavaszán elődeink olyan közös célokat fogalmaztak meg, amelyek mögé a társadalom legkülönbözőbb rétegei is fel tudtak sorakozni. A tizenkét pont nemcsak politikai követelés volt, hanem egy közös akarat kikiáltása; olyan akaraté, amely túlmutatott a vitákon, a különböző érdekeken, és amely egy egész nemzetet mozdított meg és állított csatasorba. Pedig akkor sem volt minden egyszerű. A reformkor vitákkal teli időszak volt, nézetkülönbségekkel és különféle érdekek állandó ütköztetésével. Mégis eljött az a pillanat, amikor mindenki felismerte: vannak ügyek, amelyek fontosabbak minden különbségnél és március 15-én ezért tudott megszületni az a történelmi egység, amely a modern magyar nemzet megszületésének alapját jelentette. 

Büszkeségünk ez a nap, de vajon mit kezdünk ma azzal az örökséggel, amelyet a márciusi ifjak reánk hagytak? — firtatta. „Ma sem élünk könnyű időket. Gazdasági nyomás nehezedik a közösségünkre, a szomszédunkban háború dúl, és sok a bizonytalanság. Ilyen időkben a legkönnyebb egymás ellen fordulni. De tudatosítani kell magunkban, hogy ez a legnagyobb hiba, amit elkövethetünk. Mert ilyenkor nem az a kérdés, ki tud hangosabban indulatot kelteni, hanem az, ki marad talpon, ki marad higgadt, és ki vállal felelősséget a közösségéért. Ezért kívánom, hogy a március 15-i nemzeti büszkeség ne csak emlékezés legyen, hanem erőforrás is. Végső soron nem másokon múlik a jövőnk, hanem rajtunk, a mindennapi döntéseinken, a közösségért vállalt felelősségünkön. ” — fogalmazott.

A megmaradás számunkra nem elvont fogalom

Kereskényi Gábor Szatmárnémeti polgármestere és a Szatmárnémeti RMDSZ elnöke ünnepi beszédében szintén a szabadságharc örökségét és a közösség összetartó erejét hangsúlyozta. „Ha számot kell adni arról, hogy kik vagyunk, merre tartunk és mivé formáljuk a felnövekvő nemzedéket, akkor bizony nincs apelláta. A mi gyermekeink is ki kell tudják mondani, hogy magyar vagyok, magyar az anyanyelvem, ez az otthonom, ez a szülőföldem. Számunkra, itt a szülőföldünkön, Szatmárban, ezek a szavak különös súllyal bírnak. A megmaradás számunkra nem elvont fogalom, hanem azt jelenti, hogy gyermekeink magyarul tanulhatnak, magyarul kulcsolhatják imára a kezüket és magyarul mondhatják ki az első szavaikat. A megmaradás azt is jelenti, hogy őrizzük templomainkat, iskoláinkat, hagyományainkat.” – mondta.

Kiemelte ugyanakkor azt is: Szatmárnémeti mindig is a találkozások városa volt. Különböző kultúrák találkozási pontja, de számunkra ez mindenekelőtt a szülőföld és az otthon — az a hely, ahol gyökereink vannak, ahol emlékeink születtek, és ahol gyermekeink jövője formálódik. Ám a jövőt csak akkor tudjuk formálni, ha a közösség tagjai felelősséget vállalnak egymásért és szülőföldjükért. 

Az ünnepi beszédek között Boros Bianka Tamara és Németi Nóra, a  Hazafias Versek Versmondó Versenye első helyezettjei szavaltak, az István-téri ünnepség zárásaként pedig a politikai pártok, ifjúsági szervezetek, tanintézmények, egyesületek és magánszemélyek helyezték el a kegyelet koszorúit, virágait a Petőfi-szobor talapzatán, maga a főhajtás előbb a Himnusz, majd  a Szózat eléneklésével ért véget.

Szabó Kinga Mária