A két világháború közötti szatmári magyar értelmiségiek nem a transzszilvanizmusba vetették a reményeiket, hanem egy esetleges határkiigazításban bíztak — akkori írókra és művészekre hivatkozva állítja Kereskényi Sándor irodalomtörténész.

— A postModern Távlatok Művelődési Műhely december 12-i ülése a transzszilvanizmusról fog szólni. Indokolt–e egy ilyen témaválasztás Szatmárnémetiben?

— Szerintem nagyon is indokolt, hiszen a transzszilvanizmus a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom és kultúra ideológiai vezérszólama volt. Időszerű is, mert mostanában egyre többet hallani Erdély valamiféle — etnikai, közigazgatási, netán gazdasági–kulturális autonómiájáról. Másrészt az is igaz, hogy az akkori szatmári magyar értelmiségiek, nem a transzszilvanizmusba vetették a hitüket, hanem egy esetleges határkiigazításban bíztak. Ők ugyanis abból indultak ki, hogy Szatmárnémeti a történelmi Szatmár vármegye soha nem tartozott Erdélyhez, de még a Partiumhoz sem. Úgy gondolták, a királyi Románia „ajándékba” vagy „ráadásul” kapta ezt a területet, amelyet önkényesen szakították ki a Magyar Királyságból. Éppen ezért eszük ágában sem volt valamiféle „erdélyi gondolatot” felkarolni. A szatmári magyar írók például szorosan másolták az anyaországi literatúra által kínált mintákat. Ez a mentalitástörténeti magatartás teljesen érthető. A meglepő inkább az, hogy néhány mérvadó szatmári román értelmiségi vagy művész is megőrizte kétnyelvűségét és „félmagyar” mentalitását — így például Popp Aurél folytatta kiterjedt magyar nyelvű levelezését, mi több, magyarul írta expresszionista–pacifista verseit.

Magyar gondolkodás

— Mi jellemezte akkor az itteni magyar gondolkodást?

— Az egykori napilapok tanúsága szerint élénk politikai érdeklődés és nagyfokú kulturális érdekeltség. A cikkírók igyekszenek reagálni a romániai, magyarországi és európai helyzetre. Ellentétben a kolozsvári, marosvásárhelyi vagy akár a nagyváradi napisajtóval, nem sok művelődéstörténeti érzékenységet mutatnak. Ezt azért is hangsúlyozom, mert a transzszilvanizmus lényegében „művészettörténeti mitológia”, és csak az tud ráhangolódni, akinek ilyen jelegű élménye van. A szatmári magyarok (és velük együtt a románok is) érdeklődők és tájékozottak voltak. Érzelmileg azonban eleve nem kötődhettek semmiféle erdélyi eszmekörhöz, nem volt különösebb erdélyi tájélményük. Nemcsak a regáti vagy az erdélyi románokat nézték le, hanem… az erdélyi magyarokat vagy a szászokat is. Gondoljuk csak el, abból indultak ki: a román liberalizmus egy csomó nagyzoló hazugság. Román példát is mondhatnék: Popp Aurél egyik levelében Octavian Goga hazafiaskodó sunyiságáról beszél. Az ő hagyatékából sok olyan magyar nyelvű könyv került elő, amely közvetve vagy akár közvetlenül kapcsolódik az erdélyiség problémaköréhez. Ez nem meglepő, hiszen a harmincas években sokat fáradozott azon, hogy az erdélyi képzőművészeket, függetlenül etnikai hovatartozásuktól, egyfajta érdekvédelmi ligába tömörítse. A szatmári értelmiségieket egyébként egyfajta kispolgári, lokálpatrióta szellem jellemezte, és elég kritikusan szemlélték a magyarországi helyzetet is. Attól tartottak, hogy — elsősorban gazdasági okokból — Románia után Magyarország is az európai kultúra perifériájára szorulhat.

Transzszilvanista eszmekör

— Mégis megkérdezem, a transzszilvanizmus eszmeköre egyáltalán nem szűrődött ide be? Véleményük csak volt róla?

— Egy eléggé lesújtó baloldali véleményt valóban ismerünk — a kommunista Csehi Gyulát, aki a transzszilvanizmus egyik elindítóját, Kós Károlyt „öreg táltosnak” nevezte, vagyis egyfajta időskori ábrándnak, fantáziálásnak vélte az „erdélyi gondolatot”, a hatalomból kiszorult urak játékának. Ez nem azt jelenti, hogy például ugyanez a Csehi gróf Bánffy Miklósban csak az erdélyi földesurat látta meg, és mondjuk nem vette észre benne a politikai koncepcióval bíró értelmiségit és művészt, a nagyvonalú mecénást. Aminthogy Szatmárnémetiben is voltak, lehettek olyanok, akik nem csak ismerték ezt az eszmekört, de becsülték is, mint amennyire egy kívülálló becsülheti.

— Lehetne néhány nevet említeni?

— Elsősorban Tereh Gézáét, aki mindennel és mindenkivel gyümölcsöző kapcsolatban állt. Minden érdekelte, több nyelven beszélt, jó magyar és román kapcsolatai voltak. Matematikus és művész, pedagógus és sportoló, mélyen vallásos és természetvédő személyiség volt egy személyben, nagyon mély, a szatmáriakra nem jellemző erdélyiségi tudattal. A másik nyilván az irodalomtudós Antal Péter lehetne, az ötvenes–hetvenes évek kiváló magyartanára. A tájhazafiság egyébként jellemezte a szatmáriakat is. Erdős I. Pál Dél–Erdélybe menekülhetett volna a deportálás elől, de nem tette, 1945-ben pedig Budapesten is maradhatott volna, de „hazajött”. Ha már róla van szó, hadd mondjam el, szerintem „avasi ciklusát” sem pusztán azért készítette, hogy az új hatalomhoz dörgölőzzön — hitt abban, legalábbis még akkor, hogy az emberek és a népek, minden megkülönböztető vonások ellenére, együttélésre, együttműködésre rendeltettek, és ennek előmozdítója a kölcsönös megbecsülés. Ha valaki tudta, mit jelent kisebbségiként megőrizni az emberi méltóságot, akkor Tereh vagy Antal és Erdős volt az.

Miről szól?

— A transzszilvanizmus végül is erről szól?

— Igen, egy kicsit utópisztikus, kicsit önigazoló, kicsit naiv és egyáltalán nem agresszív eszmeiség. Babits Mihály például ezt írta a Nyugat egyik 1935-ös számában: „Megmaradt az erdélyi írókban a védekező kollektivitás szelleme, az az összetartás, mely nem annyira irodalmi, mint politikai közösségeket szokott áthatni, s mely tagjainak minden támadás ellen védelmet biztosít”. Babits külön kiemeli a méltóság megőrzését — ebben látja az elkötelezett értékmegőrzés biztosítékát is. Azt is látja, hogy itt legalább annyira egy magatartásmodellről van szó, mint egy ideológiáról vagy kultúrpolitikáról. Németh László is ugyanezt érzékelte. Babits egyébként úgy vélte „az összetartozásban nem az irodalmi érték, hanem az erdélyiség a döntő tényező, a kritika pedig könnyen támadásnak minősül”. Németh attól tartott, hogy a transzszilvanizmus a történelmileg levitézlett kisnemesi szemlélet egyfajta kulturális önigazolása, és ezért a szerényebb helyzetűek majd egyszerűen elfordulnak tőle. Vagyis Babits az esztétikai súlyát kevesellte, Németh pedig a szociális érzékenységét.

— Ma miről szól a transzszilvanizmus–kutatás?

— A mai transzszilvanizmus–kutatás a Kós Károly féle elvből indul ki. Erdély földrajzi, gazdasági, társadalmi — sőt lelki — entitás, mai szóval élve az erdélyi embert sajátos regionális identitástudat jellemzi. Egyetértés van abban, hogy az úgynevezett transzszilvanista kánont Makkai Sándor közíró és református püspök határozta meg, illetve az ő idealizált Bethlen Gábor-képe nyomta rá a bélyegét. Kánonalkotó műnek számít Kós Varjú nemzetsége és Kuncz Aladár Fekete kolostor című regénye, illetve Áprily Lajos, Tompa László és főleg Reményik Sándor költészetének egy-egy szép darabja. Érdekes továbbá, hogy Tamási Áron balról, Nyírő József jobbról bírálta a transzszilvanizmust, s egyetlen igazán következetes irodalmi megvalósulásnak végül is Bánffy Erdélyi trilógiáját tekinthetjük. Hangsúlyozzák, hogy a transzszilvanizmus nélkül Móricz Zsigmond Erdély-regényei sem születtek volna meg. A mai kutatás egyébként szervesen ráépül Cs. Gyimesi Éva és Pomogáts Béla szövegeire, legjelentősebb képviselői a Németországban tevékenykedő K. Lengyel Zsolt és a kolozsvári Vallasek Júlia. Az előbbi politikai, az utóbbi irodalmi ideológiaként közelíti meg a transzszilvanizmust.

Erdélyi magyar ideológia

— Végül is hogyan húzhatjuk meg ennek az erdélyi magyar ideológiának a mérlegét?

— A transzszilvanizmus a Trianon utáni Romániában léte új értelmét kereső magyarság eszmei ébredésének egyik kifejeződése. Mint ilyen, hol erkölcsfilozófiai kinyilatkoztatás, hol kultúrtörténeti felismerés, hol meg egyszerűen értelmiségi állásfoglalás. Kísérlet egy identitásválság megoldására — megjegyzem, a válság ma is tart. Vallasek Júlia szerint helyesebb transzszilvanizmusokról beszélni — hiszen hiába keresnénk itt egy rendszerezett ideológiát. Inkább az erdélyi magyar értelmiségiek személyesen megélt, s így eleve sokféle történetiség-élményéről, sorsértelmezéséről van szó, egyfajta plurális imagológiáról, a kisebbségi képzelet kivetüléséről.

Erdélyiségtudat, szatmáriság

— Visszatérve Szatmárnémetihez, valamiféle erdélyiségtudat mindmáig nem alakult ki, vagy ez ma már másképp tevődik fel? Megélhető–e a szatmáriság a magyarságtudat korszerű szintjén?

— Én úgy érzem megélhető a transzszilvanizmus felől közelítve is. Bizonyára nem véletlen, hogy az egyik legjelentősebb transzszilvanizmus-kutató az erdődi születésű Láng Gusztáv, korunk tekintélyes irodalomtörténésze. De vajon Láng Zsolt Bestiárium–regényei, az erdélyi történelem eme posztmodern szemléletű felidézései, létrejöttek volna az erdélyi gondolat és a szatmáriság-élmény sajátos ötvöződése nélkül? Kovács András Ferenc költői univerzumáról immár nem is beszélve? Ez utóbbi ragyogó példája annak, hogyan lehet kiszabadulni a provincializmus béklyóiból — és hogyan lehet, hogyan kell kialakítani egy korszerű magyarságtudatot, amelybe az erdélyi hagyomány legjava is belefér, és amely mégis összetéveszthetetlenül szatmári is. Egyébként a mai Szatmárnémeti ilyen értelemben szerves folytatása a réginek, kozmopolitább változatban, és persze jócskán elrománosítva. Vagyis nem könnyű itt magyar értéket teremteni, és különösen nehéz érvényesíteni a provincializmus új, egyre balkániasabb keretei között, és nem könnyű kifejleszteni és megőrizni egy kritikus és önkritikus, valóban korszerű magyarságtudatot.

— Volt–e, lehetett–e itt ilyen valamikor egyáltalán?

— Ha például Páskándi Gézára gondolok, akkor már–már azt mondanám, igen, lehetséges ilyet létrehozni szatmári gyökerekkel is. Az ő „filozófia–pótló”, históriát értelmező dramaturgiája és költészete részben Kós és Tamási nyomán halad, igazi erdélyi és magyar szintézis. Azonkívül reményt, tartást tud adni, erőt a sorsunkkal való örök szembesüléshez. A transzszilvanizmus-kutatás egy méltatlanul elfeledett úttörőjével, Nagy Györggyel szólva: a remény pótolhatatlan egy kisebbségi körülmények között élő népesség számára, még akkor is, ha az emberek naponta meggyőződhetnek megalapozatlanságáról.

Ezt a célt fogja szolgálni a Műhely csütörtöki ülése is, a szokott időben, azaz 17 órától, a szokott helyen, a Református Gimnáziumban. A bevezető előadást dr. Váradi Izabella, a nagybányai Németh László Líceum igazgatója tartja. A felkért hozzászólók a transzszilvanizmus szászokkal kapcsolatos (Veres István), történelmi (Póti Eduárd), pedagógiai (Kónya László) és vallási (Erdei Árva István) vonatkozásairól beszélnek. Bízom benne, hogy a téma fontosságához méltó beszélgetés alakul majd ki, minél szélesebb körű részvétellel.

Elek György