A 19. század végén és a 20. század elején Szatmárnémetiben egyenlő arányban fejlődött a gazdasági, a kulturális és a társadalmi élet. Kereskényi Sándort arról kérdeztük: milyen volt az akkori Szatmárnémeti, mi okozta a változásokat, lesz-e újra polgári Szatmárnémeti?

— Egy-egy politikai esemény, egy-egy ünnep, egy-egy visszaemlékezés kapcsán előkerül a régi Szatmár gondolata, amelyet elérzékenyülve, meghatottan idéznek fel. Ilyenkor sok jót és szépet hallunk Szatmárnémetiről, elsősorban mint polgári városról. Fejlődött a gazdaság és virágzott a kultúra, nagy volt a tisztaság, az emberek sokat dolgoztak és sokat szórakoztak. Mindennek megvolt a maga helye és ideje. Néha úgy tűnik, hogy volt egy csodálatos város, ahol szebben sütött a nap, mint máshol, és mindig akkor esett az eső, amikor éppen csapadékra volt szükség. Valóban volt valaha egy polgári Szatmárnémeti, vagy az, amit annak szoktunk nevezni, inkább csak a képzeletünkben él?

— Természetesen volt egy valóságosan is létező, mérsékelten polgárias város. Ez nem a semmiből emelkedett ki, történelmi termék volt, mégpedig lényegében a magyar történelem terméke. Az a Szatmárnémeti egy valóban gyorsan fejlődő, 19. század végi település volt, amelynek lendületes gazdasági és kulturális gyarapodását hirtelen megakasztotta az első világháború. Trianon után a közép-európainak számító város belezuhant egy balkániasan működő politikai rendszerbe. Ez volt tehát a valóság. Ugyanakkor vannak olyan Szatmár-képek (irodalomban, művészetben, politikában és a mindennapi életben is), amelyek valamilyen aktuális érdek vagy hangulat mentén mutatják be az egykori várost. Az ilyen képek között, érthető módon, kevesebb a kritikai fogantatású, és jóval több az eszményítő jellegű.

— A történelemtudománynak nincs teljes Szatmár-képe?

— Van, sőt van több is: a történész etnikai, felekezeti, közéleti hovatartozástól, illetve szakmai opcióitól függően. Olyan Szatmár-képet azonban még nem készítettek, amely megfelelne minden elvárásnak.

— Térjünk vissza a 19. század végének a „polgári” Szatmárához. Mintegy magasról nézve hogyan jelenhetett meg ez a város?

— Legfeltűnőbb sajátossága talán arányossága, mondhatnám csinossága, érzékelhető emberközpontúsága volt. Látszott, hogy emberek építették, emberek számára, hogy olyan lények csináltak itt mindent, akik elsősorban tenni akartak, s közben jól érezni magukat. Ezt egyébként bármely érdeklődő észrevehette, és örömmel adott hangot ebbéli felismerésének. Volt egy időszak, nekem úgy tűnik a 20. század eleje, amikor öröm volt Szatmárnémetiről beszélni, róla írni, jelenét értékelni, jövőjét találgatni.

— Milyen példát lehetne említeni?

— Akkor nézzünk egy ilyen Szatmár-képet. Ez a kép, mondjuk úgy, Szatmárnémeti közép-európai típusú polgárosodásnak utolsó éveiben készült, Fechtel János készítette, azaz írta a híres Borovszky-monográfia számára. Ő úgy közelíti meg Szatmárnémetit, mintha vonaton érkezne, nyilván Budapest felől, s mintha a vonatablakból venné számba a város nemzetiségeit, aztán pedig a pályaudvart elhagyva fiákeren vagy konflison tenne városnéző sétát.

— Mi kerül bele ebbe a városképbe?

— Bekerül egy csomó, a szerző által talán polgárinak tartott, valójában inkább kispolgári elem, belekerülnek a kitartóan munkálkodó és szorgosan gazdálkodó kispolgár életnek a kellékei. Amikor kispolgárt mondok, akkor egyáltalán nem a korlátolt gondolkodású, némi vagyonnal bíró kisemberre (angol neve: philistine, francia neve: petit bourgeois) utalok, hanem arra a kleinbürgerre, aki szívós munkájával (és sokszor áldozatkészségével fellendítette az újkori Közép-Európát. Ami pedig a Monarchia kispolgárát illeti, az bizony sokszor magasan felette állt a két világháború közötti korszak beöltözött, szerepjátszó, belülről már üres „polgárságnak”. (Nem is szólva a mai idők magukat polgárinak képzelő rétegeiről.).

— Vagyis ez a kispolgár a munkával eltöltött élet embere volt?

— Igen, az élete munkaközpontú volt. Szóval Fechtel városképében csupa olyan elem kerül látótérbe, ami arra utal, hogy a család és a foglalkozás, a barátság és a rokonság, a pihenés és a szórakozás, egyszóval az élet és a munka szervesen összenőtt, összetartozott, s így minden a kispolgári önmegvalósítás lehetséges modelljeire utal.

— Melyek ezek konkrétan?

— A megnevezések ezúttal is önmagukért beszélnek. Szó esik Szatmárhegyről (mint Szatmárnémeti üdülőtelepéről és egyben mint „önálló helységről”, a Gőzmalomról, az előtte fekvő mesterséges tavon és a felette működő korcsolyapályáról), a létesítendő Polgári Lövöldéről, Gőzfűrészről (mint állomásról és gyárról), a Méntelepről, még az „akasztófa-dombról” is. Fechtel jelzi, hogy a Böszörményi idejében épült vasúti-hídon átrobogva „immár a városban vagyunk” — ide tartoznak a lankák is, a Nagy-Berek és a Pirosberek hatalmas kertjei, melyek valamelyikének birtoklására minden derék szatmári vágyott. Fechtel megnevezi az állomás területéhez szinte hozzánőtt református, görögkatolikus és izraelita temetőt, a batizi úti Petróleum-finomítót, s több bekezdés jut a Kossuth-kert leírásának. A leírásban a főszereplő a néhai kioszk, amely (akárcsak a modern közfürdő) nagy büszkesége volt a kulturálódás alatt főleg „igényes időtöltést” értő szatmáriaknak.

— Milyen utcák kerülnek ezután említésre?

— Az utcák említésében, illetve jellemzésében is tapasztalható egy jó adag jámbor utilitarizmus. A haszonelvűség ugyanis mindent meghatároz, amint annak lennie kell egy ilyen jellegzetes munka-alapú társadalomban. Azaz, az utcák úgy említődnek, mint amelyek valamilyen hasznos tevékenységnek adnak otthont. Így a pályaudvar és a Kossuth-kert kis utcájával (amelynek végén ott áll „az Első Téglagyár” magas kéménye) párhuzamosan fut a teherszállítást lebonyolító Teleki utca. Az Attila utca elején a Princz testvérek gépgyártó gyára. A Hunyadi utca az egykori (1878–79-ben épült) közkórházról volt nevezetes. (Már akkor tervezték az új kórház — ma a régi kórház — építését). Az akkori város legimpozánsabb utcája (feltűnően széles kiképzésével) az Árpád utca volt. Ide tervezték a piacot, mert már felmerült a Deák-tér (azaz a mai „régi főtér”) parkosítása. Az utca déli végében állított, középen a város építészeti büszkeségével, a vasúti internátussal, a Kis Gedeon által létrehozott Séta-tér. Ennek szomszédságában a Ferenc József kaszárnya, a pénzügyőrség és adóhivatal. Ha pedig a másik oldalon indultunk visszafelé, eljutottunk a Vécsey-, majd a Rákóczi utca bejáratához. Ez utóbbin haladva mehettünk el például az akkori állami központi iskola előtt (emeletén a tanfelügyelőséggel), következik a törvényszék és így tovább. A lényeg: akármerre mennénk a közigazgatási, kulturális, oktatási, vallási jellegű építmények mindenütt szervesen illeszkednek a munka világának miliőjébe. Az újonnan (1891-ben) épült színház udvarán helyezkedett el a „villanyvilágítási központi igazgató-telep” és itt lakott a főszerelő is. A város ünnepi arculatát természetesen a Széchenyi utca és a Deák-tér biztosította. Ennek keleti oldalán emelkedett az új városháza, tőle délnyugatra állt a római katolikus székesegyház. Mondanom sem kell, az utcák lakói átjártak egymáshoz, és ennek az átjárásnak köszönhetően a kilencszázas évek elején csaknem félszáz civil szervezet élő hálózatot alkotott.

— Milyen emberek lakták ezeket az utcákat és tereket? Mit mondhatunk róluk azon túl, hogy megállapítottuk, céltudatos, családszerető, dolgos és fegyelmezett, szervezkedő kispolgárok voltak?

— Talán azzal a meggyőződésükkel lehetne leginkább jellemezni őket, miszerint elismerést, megbecsülést és tulajdont szerezni csak kitartó munkával lehet. Mi több, szabaddá is csak az eredményes munka tesz, vallották ők Kölcseyvel. Aligha nevezhető véletlennek, hogy a szatmárnémeti polgárosodás eszmei zászlóvivője, a Kölcsey Kör, a „szabadság és tulajdon” ideológiájának a szolgálatában állt és egy érdemleges színvonalú, tisztességesen működtetett kultúrát biztosított az itteniek számára. (A Kölcsey Körnek zsidó és román tagjai is voltak, így Ferenczi Ágoston néven az az Augustin Ferenţiu is, aki Trianon után magyarul gondolkodó román polgármestere lesz a városnak).

— Ez a kultúra a helyi igények kielégítésére irányult vagy pedig volt benne egy cseppnyi versenyszellem is, a szomszédos nagyobb településekkel szemben?

— A 19. század végén Szatmárnémeti már „lekörözte” az olyan közeli városokat, mint Máramarossziget, Nagybánya, Nagykároly vagy Zilah. Vagyis ez a város jelentős kulturális vonzáskörrel rendelkezett. Sajnos, 1920 után a gazdasági fejlődés megbicsaklott, s ez kihatott a szellemiekre is. Az államszocializmus idején pedig minden polgárinak számító kezdeményezés visszahanyatlott, hiszen bizalmatlanul, sőt ellenségesen kezelték. 1920 és 1990 között, tehát hetven éven át, az egykori „kispolgári” Szatmárnémeti hatalmas küzdelmet folytatott a fennmaradásért. Az egykori életerő csupán halvány nyomokban maradt fenn. Hogy magára a kérdésre válaszoljak: Szatmárnémeti versenyképessége 1920 után fokozatosan megszűnt.

— Nehezen tudom elképzelni azt, hogy a mai szatmári embereknek ne lennének polgári eszményeik, ne vágynának arra, hogy az élet polgári szintjén éljenek.

— Az elmúlt száz-százhúsz évben sok minden megváltozott. Ma nem egy munkaközpontú, hanem egy fogyasztásközpontú társadalomban élünk, és ez egyben az egész világunkra jellemző. A világban elfoglalt helyet nem a munka képessége, illetve minősége, hanem a fogyasztói potenciál határozza meg. Vagyis a mai szatmári emberek túlnyomó többsége a polgári minőséget a minél tovább fenntartható fogyasztásban keresi. Ez önmagában nem volna baj, többnyire azonban létrehoz egy olyan „kényelmi kultúrát”, amely végső soron összeegyezhetetlen a minőségi munkával, szabadidős tevékenységgel.

— Ez azt jelenti, hogy a polgári Szatmár ma már végleg a múlté, pontosabban fogalmazva, a városunk polgári múltja egyre kevésbé a miénk?

— Nagyon nehéz erre a kérdésre pontos, tárgyilagos, netán tudományos választ adni. Hadd válaszoljak kérdéssel: elképzelhető-e a mai Ștefan cel Mare utca, modern üzletsorosan, 21. századi külsővel, de egykori Kazinczy utcaként? De említhetem a Pannónia Szálló különös állapotban lévő épületét, amely a múlt megőrzésének igazi szatmári szatírája. Igen, hajlok arra, hogy városunk polgári múltja egyre kevésbé a miénk. De vegyük most csupán a műemlékvédelmi szempontból jelentéktelen, de tipikusan polgári Bercsényi utcát. Menjünk végig rajta, figyeljük meg mit és hogyan építettek a régi házak helyére! Aztán vonjuk le az elszomorító következtetést: a mai, állítólagosan polgári ízlés nem hogy nem haladja meg, meg sem közelíti a néhai kispolgári elvárásokat — amelyek, a maguk idején, forradalmasították a lakótér képzéséről szóló praktikus és művészi elképzeléseket.

— Elismerem, több mint huszonöt évvel a rendszerváltás után még mindig a túlélésért küzdünk. Alig beszélhetünk az életminőség javulásáról, ami nélkül az érték és a kultúra nem lehet része a mindennapi életnek. Meddig folytatódhat ez a „túlélési időszak”? Egyáltalán van-e esély az életminőség-változtatásra?

— A kérdésre kétféle hozzávetőleges választ lehet adni. Ha ugyanis arra gondolok, hogy milyen keveset változott az István tér az elmúlt évszázad folyamán, talán még reménykedhetünk is abban, lesz erőnk kibírni a nagy változásig… A Szamos túloldalán sorakozó lakónegyedek képét felidézve, azokat a helyeket, ahonnan mindenki menekül, viszont úgy gondolhatjuk: máris késő… Én személy szerint úgy látom, nincs meg az a masszív közakarat a változásra, amely képes volna egy jelentős város sorsát a kényszerpályáról elterelni.

— Vajon ennek az az oka, hogy egyre több fiatal hagy itt bennünket? Vagy a közéletből annyira hiányzó középnemzedék? Esetleg azok az okos és tehetséges emberek, akik az 1970-es évek vége óta rendszeresen itthagyják szülővárosukat?

— A fenti kérdésekre egy szociológus adhatna kimerítő és szabatos választ. A folyamatok irányát, mindannyian látjuk, ő azonban tudna beszélni az okokról is. Egyébként szerintem, nem az a fő baj, hogy annyian elmennek innen, hanem inkább az, hogy egyre kevesebben kívánkoznak ide. Szatmárnémeti már régóta nem „jó hely”. És pontosan azért nem jó, mert egyre halványabb a szellemi profilja, azaz nincs már meg az a humánerőforrás, amely záloga lehetne valamiféle gazdasági és társadalmi fejlődésnek.

— Román oldalon is így áll a helyzet?

— Román oldalon a helyzet úgy áll, hogy egyelőre még nem tudták meghatározó módon elrománosítani, azaz balkanizálni Szatmárnémetit. Ez egyfajta ,,kegyelmi időt” jelenthet számunkra, de talán számukra is. A közös jövő minden kapuját még nem zárták le, bár a polgári jövő kapuja egyelőre zárva van.

— A polgárosodásról beszéltünk. Ettől elválaszthatatlan az értelmiségképződés, az értelmiségi hivatás gyakorlása. Mi egy mai, a polgári értékekkel rokonszenvező szatmári értelmiségi feladata?

— Az, ami minden derék szatmárnémeti embernek, azaz szatmáriként élni, dolgozni, értékeket teremteni. Ez azonban csak akkor működik, illetve fog működni, ha ennek jobb sorsra érdemes városnak a vezetése megfelelő kezekbe kerül. Ha ismét lesznek olyanok, akik hivatástudattal és szakmai hozzáértéssel próbálják megválaszolni a múlt, jelen és jövő nagy kérdéseit. Ha lesz újra városvezetés — a szó magasabb értelmében. Ha tehát a város ismét lakható lesz, nem csupán egyfajta kényszerlakhelye azoknak, akik elvesznek a hétköznapok taposómalmában. Ha Szatmárnémetiben ismét lesznek emberhez méltó ünnepek — mindenki számára.

Elek György