A Domokos-dombi obeliszknél, a „legnagyobb magyar” mindmáig egyetlen, 1861-ben emelt szabadtéri erdélyi emlékművénél hajtottak főt gróf Széchenyi István emléke előtt — Kossuth-nótával és egy 1941-ben írt, különleges módon napvilágra került verssel.

Bár Széchenyi soha nem járt az Avasban (Szatmár megyében is csak párszor, a Károlyi grófok nagykárolyi kastélyában), elevenen él a kőszegremeteiek szívében és lelkében: 156 évvel ezelőtt, alig egy évvel a gróf halála után egy maréknyi hazafi Henter Ferenc kurátor vezetésével eldöntötte: Széchenyi-emlékoszlopot emelnek — s pár hónap múlva már állt is a falu fölötti Domokos-dombon a hat méter magas kőobeliszk, a „Nagyok közt is a legnagyobbnak, dicső emléket!” állítva. A remeteiek akkor még nem tudták, hogy az obeliszk a történelmi Magyarország egyik legelső Széchenyi-emlékműve lesz — ami önmagában is felértékeli tettüket —, és avatásakor a közeli hegytetőn egy teljes hétig égett, világította be a vidéket a Széchenyi tiszteletére rakott máglya.

Szombaton a hagyomány szellemében a helyi református templomban kezdődött a kőszegremetei Széchenyi-megemlékezés Sziszik József lelkipásztor igehirdetésével, aki Mózes ötödik könyvének egyetlen mondatára építette prédikációját: „»Nem azért szeretett titeket az Úr, sem nem azért választott titeket, hogy minden népnél többen volnátok; mert ti minden népnél kevesebben vagytok; Hanem mivel szeretett titeket az Úr.« Isten meghatározott minden népet, s bennünket valóban magyarnak teremtett — amikor ezt felvállaljuk, dicső korok következnek; mikor megfeledkezünk erről és Istenről, kezdünk süllyedni. Isten nem kérdezte meg: akarsz-e magyarként élni? Ő annak teremtett. Önmagunktól kérdezhetjük meg: elfogadjuk-e ezt? Ha igen, Isten mentsen attól, hogy feladjuk vagy elfeledjük! Mikor megfeledkezünk Istenről, az Ő szeretetéről, arról a létről, amit nekünk szánt, akkor olyan dolgok történnek, melyeket szeretnénk elfeledni, de nem lehet: Mohács, Trianon, mai napjaink, amikor nem három vagy öt részre oszlik a magyarság, de ezerre Kanadától Ausztráliáig. A mában a múlt ismeretével kell élni, de ha ez az ismeret nem lendít a jövőbe, akkor nem is vagyunk. Ha csak sírunk, de nem látjuk a lehetőségeket, melyeket adott nekünk — akkor is, amikor úgy érezzük, pusztában vándorlunk —, akkor nem értjük Őt. Megérteni és elfogadni Isten akaratát, ez a feladatunk” — fogalmazott.

Az igehirdetést követően dr. Enyedi István örvendeztette meg orgonajátékával a jelenlévőket, majd a templomból a Domokos-dombon lévő emlékműhöz zarándokoltak a megemlékezők. Itt a helybéli gyermekek verses-énekes összeállításával folytatódott az ünnepség — s elhangzott az a vers, melyet Kovácsné Perec Ilona, az akkori lelkész felesége 1941. október 25-én a szatmári Széchenyi-ünnepségre írt. Más verseivel egyetemben 1943-ban jelent meg egy kis kötetben, s ezeket a köteteket pár éve, a karzat felújításakor, a régi deszkák alá rejtve találták meg. A rendezvény másik meglepetése a Kossuth-nóta volt — a Mikolából érkezett Bú Julianna énekelte a megemlékezőkkel közösen. Ünnepi gondolataiban Turos Lóránd szenátor kihangsúlyozta: az utat, hidat építő, gazdaságot, országot, nemzetet fejlesztő, korát messze megelőző Széchenyi példakép kell legyen számunkra. „A múlt század fordulóján sokan féltették az ősi rendet Széchenyitől, de ő világosan látta: gazdasági fejlődés, népjóléti intézkedések nélkül a nemzetnek nincs jövője. Külföldre dolgozni menő fiataljaink nem látják a jövőt, jövőjüket itthon — ez a mi feladatunk: hidat, utat építve jövőt teremteni számukra” — mondta. A koszorúzást követően a rendezvény a kultúrházban folytatódott, ahol az avasújvárosi Bokrétások perdültek táncra, s velük együtt azok a gyerkőcök, akik részt vettek a tánctáborban, az épület mögött pedig a tanácsosok forgatták a fakanalat s készítették a falu bográcsosát, amelyből mindenki falatozott.

Szabó Kinga Mária