Azok, akik nyomon követik festői munkásságát, azt tanácsolták, állítson ki néhány olyan munkát is, amit a karantén idején készített, olyan viszont nincs, ugyanis ő sohasem pillanatnyi befolyások hatására dolgozik, hosszabb ideig érlelődik benne a téma, sok vázlatot készít, amíg elkezdi egy-egy kép kidolgozását. Egyik mesterétől azt tanulta, hogy egy festmény szinte annyi üzenetet kell hordozzon, mint egy regény, s azokat az üzeneteket úgy kell elhelyezni, hogy a képet szemlélő rövidebb vagy hosszabb idő alatt le tudja olvasni a vászonról. Helga hiszi, hogy ez így van, éppen ezért sohasem sieti el munkáinak a megalkotását. Nem zavarja, ha a kiállításokon vannak olyan személyek, akik nem töltenek el hosszabb időt egy festmény mellett, tudja, hogy akit valóban érdekel egy-egy kép, visszatér majd, és nyugodtan, komolyabb odafigyeléssel merül el annak szemlélésében, hogy magáévá tegye az üzenetét.

Az elmúlt hetekben sokat hallunk arról, hogy a járvány nagy változásokat fog hozni az életünkben. Átértékelődik a szellemi élet is, mások lesznek az elvárások és más lesz a kínálat is. Helga éppen ezektől a változásoktól fél, hiszen a művészet sosem volt egy olyan része a szellemi életnek, ami nagy népszerűségnek örvendett az emberek körében, főként, ha a művész valami újat kínált fel a művészetet élvezőknek, akiknek lehet, hogy voltak elvárásaik, de kevesen voltak azok, akik lépést tartottak a művészeti irányzatok fejlődésével, inkább szerettek a múltból meríteni, mintsem megérteni a jövőbe látás színeit és vonalait.

— A képzőművészet mindig a változás műfaja volt — mondja Helga —, nem kell egy világjárvány ahhoz, hogy újabb változások elé nézzen. Az tény, hogy ha a világ változik, a művészet is változik, bár ezeknek a változásoknak a jelei már korábban ott vannak a művészetben, csak nem biztos, hogy a művészet után érdeklődők ezt időben felfedezik. A világjárvány ideje alatt bizonyára sok művész alkotott, de hogy ezekből az alkotásokból mennyi lesz maradandó, az később lesz mérhető. Én úgy éltem át a bezártságot, hogy mérlegeltem a korábbi éveket, évtizedeket. Kutattam az okait a már megtörténteknek, hogy miért úgy történtek, mi vezetett oda, hogy a dolgok úgy alakuljanak. Most azt kutatom, mi az, amin változtatni kellene, hogy a továbbiakban ne egy olyan úton haladjunk, melynek egy bizonyos szakaszán rádöbbenünk arra, hogy valahol valamit elrontottunk még a kezdetkor.

Helga nézi a kiállításra szánt anyagát, s azon töpreng, hogy az-e a jó, ha majd a kiállítás látogatói azt olvassák ki belőle, amit ő próbál meg üzenni, vagy az, ha mindenki úgy értelmezi, ahogy számára tanulságos. Az emberek között még mindig sokan vannak, akik a múltat látják a művészetben, vannak, akik megpróbálnak előre tekinteni, de a legtöbben abba a kategóriába sorolhatók, akiket nem érdekel az egész.

— Észre kellene venni — próbálja felhívni a figyelmet Helga —, hogy nagy tévedés azt hinni, hogy szabadabbak vagyunk, mint a diktatúrák vagy más elnyomások idején. Az embereket bezárhatja egy járvány, egy gazdasági válság, a magány, számtalan lelki probléma… Nagyon sok ember bezárja önmagát, mert menekül valami elől, ami lehet, hogy nem is létezik. A nagy probléma az, amikor eluralkodik a látszatszabadság. Azt hisszük, nyitott előttünk a világ, a kezünkben van a döntés joga, majd lépten-nyomon azt tapasztaljuk, hogy mindent szabad, de hiányoznak az eszközeink, amelyek nélkül nem tudunk célt érni. Ezt a világképet kell hogy tükrözze a kortárs művészet. Ezt kellene. Ebben kellene magukra ismerjenek az emberek.

Helga hisz abban, amit csinál, de tisztán látja, hogy a művészet és az ember nincs mindig egy síkban. Pedig a művészet az emberről szól, ember nélkül nincs művészet. A festészet esetén egy kiállításnak arról kellene szólnia, hogy a mű és a néző egymásra talál. A festményben rejlő felismerésben a néző előtt kitárul egy szellemi tér, ami átláthatóvá teszi egyéni és közösségi életét.