Történetkutatásról, műemlékeink állapotáról, egy múzeumra mint tudományos és kulturális intézményre háruló feladatokról beszélgettünk Szőcs Péter Levente történész-régésszel, városi tanácsossal, a Szent István Kör és az Identitas Alapítvány elnökével.

— Hogyan került Szőcs Péter a Szatmár Megyei Múzeumba?

— 1997-ben, közvetlenül egy héttel az egyetem befejezése után kerültem a Szatmár Megyei Múzeumba. Több régészt kerestek akkor, és így friss végzősként hárman kerültünk ide: Gindele Róbert, Liviu Marta és én. Bár nem ebben a városban születtem, nem voltam idegen itt, mivel édesanyám révén félig szatmári vagyok. A kolozsvári Babeș-Bolyai Egyetem történelem szakán a mi évfolyamunk volt az első önálló magyar csoport, így ha kissé éretlen fővel is, de közvetlenül tapasztalhattuk meg az erdélyi magyar történetkutatás újjászerveződését. Kiváló tanáraim voltak, többek között a középkori történelem szaktudora, Tonk Sándor professzor és a Jászvásárból vonaton ingázó régész, László Attila, de az idősebb kutatógeneráció tagjai is fiatalokat megszégyenítő lelkesedéssel és nagy nyitottsággal segítették a kolléga-jelöltek szárnypróbálgatásait, köztük meghatározó volt Jakó Zsigmond személyisége, de Bodor András latinórái is életre szóló élményt jelentettek. Az akkor szerveződő történelemoktatás, -kutatás problémái megmutatták az erdélyi magyar intézményépítés lehetőségeit és korlátait is: a többségi nemzethez tartozó oktatók egyáltalán nem bátorították az ütőképes magyar nyelvű felsőoktatás kialakítását, különösen nem a történelem szakon. Az européer nyilatkozatok palástjában, a legapróbb kérdésekben is az etnikai reflexek és görcsök léptek működésbe, így bizony a bőrünkön tapasztalhattuk az „ahogy lehet” típusú életmódot. Ezek az élmények aztán itt Szatmáron is hasznosnak bizonyultak.

Több mint muzeológus

— Ön nem csak a szó szoros értelmében vett muzeológus vagy régész, hanem intézményvezető is, és jelentős kutatómunkát is végez. Melyek a legfőbb kutatási területei?

— Előbb mint régész-történész muzeológus, majd 2005 elejétől aligazgató lettem, de a vezető beosztás mellett szakmai feladatokat is ellátok, mivel egyrészt hiányzik a megfelelő személyzet, másrészt nem akarom feladni a számomra örömet is jelentő kutatómunkát. A közhiedelemmel ellentétben hivatalos iránymutatás nem befolyásolja a történelmi kutatás témáit és eredményét, viszont igenis meghatározza, hogy milyen eszközök állnak rendelkezésre, és a kutatás eredményei hogyan hasznosulnak. Így vannak „bátorított” témák, amelyek aztán könyvekben és kiállításokon is megjelennek, valamint olyan kérdések, amelyekkel a kutató, ha úgy tetszik, csak az egyéni lehetőségek szintjén foglalkozhat, és kutatásainak eredményeit legfennebb a tudományos közvélemény számára közölheti. Itt látom a felelősségét egy olyan kulturális–tudományos intézmény — mint a múzeum — vezető beosztású munkatársának: egyszerre megfelelni a szakma és a helyi közösség kívánalmainak, valamint összeegyeztetni a lehetőségeket és az elvárásokat. Bár munkám és a múzeum munkája is a megye egész közösségét szolgálja, személyes feladatomnak tekintem a magyar közösség történeti múltjának feltárását és megismertetését.

Kutatói munka

 — Az adminisztratív tevékenységek miatt marad elég ideje a kutatásokra?

— A konkrét adminisztratív feladataim és lehetőségeim hol bővülnek, hol, mint most is, beszűkülőben vannak, az éppen érvényes helyi és intézményi erőviszonyok függvényében. A fontos az azonban, hogy mindig szem előtt tartsuk a közösségünk számára fontos célokat, és a lehetőségek mértékében többet vagy kevesebbet tegyünk elérésükért. Amikor a múzeumba kerültem, egyetlen számítógép volt az intézményben, a kiállítás poros, elavult volt, és a régészeti, műemlékvédelmi munka az egész megyében siralmas állapotban volt. A legfontosabb feladat, amit el kellett végeznünk, a múzeumi infrastruktúra fejlesztése és az állandó kiállítás megújítása volt. 2002-ben sikerült az új régészeti alapkiállítást megnyitni, majd miután már aligazgató lettem, rám hárult a történelmi és néprajzi állandó kiállítások felújításának levezénylése, amelyeket 2006-ban és 2007-ben nyitottunk meg, közben 2005-ben sikerült egy kincstártermet is berendezni a numizmatikai gyűjteményünkből és a nemesfém-tárgyakból. 2007-ben indultak el az EU által finanszírozott magyar-román határ menti pályázataink, azóta ezek éves rendszerességgel folytatódnak a nyíregyházi múzeummal közösen. Sokat jelentettek és jelentenek ma is ezek a pályázatok a szűkülő támogatások mellett, hiszen lehetőséget teremtenek a színvonalas kutatómunkára. Sikerült például elindítani a megyei régészeti repertórium digitális változatát is, de számos számítógéppel és más modern elektronikai eszközzel sikerült az intézményt gazdagítani. A múzeum ma már évente ad otthont regionális és nemzetközi tudományos konferenciáknak is, amelyeket rendszerint a szakma által is értékelt kiadványok követnek.

Tájházak

— A Szatmár Megyei Múzeumhoz több vidéki tájház is tartozik. Ezek fenntartása egyre nehezebb. Milyen erőfeszítéseket kell tenni a helyi értékek megőrzéséért?

— Vidéki múzeum lévén, úgy gondolom, a legfőbb feladatunk az, hogy elsősorban a helyi sajátosságokat emeljük ki, és tárjuk a közönség elé interaktív, érdekfeszítő módon. Ezért a pályázatok konkrét hozadékaként mindig kézzelfogható, a közösség számára is értékelhető célt is megfogalmaztunk. Így épült fel többek közt a tasnádi és az avasújvárosi múzeumház, mindegyik önálló helytörténeti és néprajzi kiállítással, valamint az eddig leglátványosabb és legnagyobb volumenű fejlesztésünk a nagykárolyi felújított kastélyban berendezett történelmi enteriőr-kiállítás. Úgy látom, ezek azok az eredmények, amelyekre a helyi közönség — mind a román, mind a magyar — nagyon is fogékony, és értékeli is azokat. Mindez nem könnyű, de nem is lehetetlen feladat. A jövőben is folytatódik ez a munka, ugyancsak a nyíregyházi múzeummal partnerségben szeretnénk felújítani az Ady-szülőházat és -kiállítást, több más vidéki kiállítóhellyel együtt.

Szakterület

 — Gondolom ön is, mint minden régész megpróbál egy bizonyos területen szakosodni. Mi az ön szakterülete?

— A szakmai tevékenységem a középkor és a kora újkor kutatásához kötődik, a hagyományos történeti módszerek (oklevelek és más írott források tanulmányozása) mellett a régészetet alkalmazom, mert tudásunk a történelem e századairól csak így válhat teljesebbé. 1997 óta a megyében számos ásatáson vettem részt. Első, de nem egyetlen szerelmem a középkori egyházi építészet, így ebbe dolgoztam be magam leginkább. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy az ákosi műemlék templomot kutathattam, s ásatáson vehettem részt az aranyosmeggyesi kastélynál és az erdődi várnál is. De az országban folyó számos jelentős középkori műemlék régészeti kutatására is kaptam felkérést, így részt vehettem a gyulafehérvári és a csanádi (mára már elpusztult) középkori székesegyházak kutatásában, a váradi vár, vagy éppen mostanság a nagybányai Szent István templom (a torony mellett egykor állt, mára már elpusztult gótikus templom) feltárásában. Az egyre szaporodó építkezések miatt megyénkben is gyakoribbak lettek a mentőásatások, de a régebben ismert lelőhelyeken is új szelvényeket nyitottunk. A már említett példák mutatják azt a tágabb kérdéskört, ami foglalkoztat: épített örökségünk kutatása és megőrzésének, modern hasznosításának lehetőségei. E téren megyénk és Szatmárnémeti is ugyanazokkal a súlyos problémákkal küzd, amelyek az országos műemlékvédelmet jellemzik, és megoldásuk égetően fontos lenne: laza, hiányos szabályozás, csekély támogatás és főként csökkenő érdeklődés a helyi közösségek részéről.

Rongálódó műemlékek

— A múzeum egyik fontos feladata a műemlékvédelem, ami nem könnyű teendő, hiszen sem a magántulajdonban, sem az állami tulajdonban lévő műemlékek karbantartásával nem igazán foglalkozik senki. Mi lesz ezekkel az épületekkel?

— Általános jelenség megyénkben is a törvényalkalmazás lazasága, a súlyos, megrongált állapotú épületeket mind tulajdonosaik, mind a hatóságok elhanyagolják, sokszor éppen az elhúzódó jogi problémák miatt. Városi tanácsosként a Városrendezési Bizottság tagja vagyok, és így szakmai munkámmal is segíthetek műemlékvédelmi kérdésekben. De azt kell tapasztalnom, hogy ezek az erőfeszítések sokszor feleslegesek: mind az érintett beruházó, mind a hivatal számára inkább szükséges és lehetőleg elkerülendő rossz ez a problémakör. A néhány üdítő pozitív példát elhomályosítják a jelentős melléfogások, köztük a Pannónia Szálló esete. Megyénk és városunk gazdag építészeti és régészeti értékekben de alig száz bejegyzett műemlék élvez törvényes védettséget. Míg a régészeti lelőhelyek listáját évről évre, a kutatómunkáink nyomán bővíthettük, műemlék épület 1990 óta nem került védettség alá. Sőt a régi zsinagóga leomlása miatt még csökkent is a számuk. Pedig a műemlékvédelem és a történeti városkép védelme kulcsfontosságú lenne a helyi identitás megőrzésében és a jövőben is élhető város kialakításában.

Helytörténeti kutatások

— Az utóbbi években több helytörténeti kutatásáról is tudomást szereztünk. Mi a kedvenc témája ezen a területen?

— A Szatmáron eltöltött évek során egyre jobban összenőttem és megkedveltem a megye és egyes helységek, családok történetét. Itt döbbentem rá, hogy a helytörténeti kutatás nemcsak konkrét helyi vonatkozásokban bír jelentőséggel, hanem megfelelő kontextusban több kutatási szempont és módszer összekapcsolását teszi lehetővé. A helyi viszonyok mintegy kémcsőként mutatják az országos és világtörténeti fejleményeket, és léptéke miatt, de szoros közösségi kötődése miatt is a történeti kutatás így igazi társadalomtudomány-jelleget nyer. Fontos és e tekintetben szerencsésnek mondhatom magam, hogy a magiszteri, majd a doktori tanulmányaim során, mintegy mellékesen, megismerhettem a nemzetközi helytörténet-kutatás elméleti és módszertani eredményeit. Kapcsolatba kerültem a magyarországi kutatók mellett Peter Johannekkel és az általa vezetett münsteri intézettel, a göttingai egyetem helytörténeti intézetével, valamint a nagy hagyományú angol helytörténet-kutatással — amelynek legtekintélyesebb fóruma az angolszász világra oly jellemzően civil egyesületként működik. E példák is mutatják, hogy a magukra valamit is adó közösségek nem hanyagolják el saját és közvetlen környezetük múltjának feltárását, és ezt intézményi szinten is támogatják. A Szatmár Megyei Múzeumnak ilyen szempontból, bár lehetőségei korlátozottak, fő feladata kell legyen a megye múltjára vonatkozó források és szakirodalom gyűjtése — e tekintetben egy állandó költségvetési és személyzeti keret kialakítása lenne feltétlenül szükséges, azért, hogy az esetlegességek és kedvezőtlen konjunktúrák során is megfelelően lehessen ezt az alapvetőnek tekinthető feladatot ellátni.

 Doktori disszertáció

— Nemrég készítette el doktori disszertációját, ami egy igen komoly munkának az eredménye, és nagyon fontos nemcsak a Szatmár megyei, hanem az összmagyarság számára is. Beszélne erről a munkájáról?

— A középkori egyházi építészet terén végzett kutatásaim alapján készítettem el a doktori disszertációmat, amelynek tanszéki védésére éppen most decemberben, karácsony előtt került sor. A témám az Árpád-kori Magyarország nemzetségi monostorai, ezen belül az Ákos-nem által alapított monostorok, köztük az általam régészetileg is kutatott Ákos műemlék temploma. A témakör összetettsége miatt a modern kutatásban nagy szerepet kapott az egyes emlékek alapos és részletes, mondhatni kimerítő feldolgozása, így adva megbízható alapot egyes részkérdések tisztázásához és az összegzésekhez. Az úri nemzetségek által alapított szerzetesi intézmények nemcsak egyszerűen egyháztörténeti vagy építészeti kérdéskör, hanem egyúttal társadalomtörténeti problémákat is érintenek: az Ákos nemzetség az Árpád-kori Magyarország legelőkelőbbjei közé számított, a korabeli elit részeként családi viszonyaik, gazdasági hátterük és az egyes tagok karrierje országos jelentőségű, de ugyanakkor emberi vagy éppen a család léptékében mutatja a kor arisztokráciájának szellemi és társadalmi közegét. A monostorok elsősorban a család temetkezőhelyeként szolgáltak, így a családi hagyomány őrzőhelyeként működtek, az előkelő ősökre büszke leszármazottak státusának látható jeleként. Így nyert az egyén és a család számára kegyeleti, lelki szerepet játszó intézmény világi jelentőséget is társadalmi rangjelzőként. A monostorok kapcsán vetődik fel a szakma által több ízben is boncolgatott kérdés, hogy milyen kapcsolat létezik a honfoglaló törzsek nemzetségei és a később, a 13—14. században, a királyság elitjét alkotó úri nemzettségek között. A Györffy György által felvetett közvetlen leszármazás nem bizonyítható egyértelműen, de nevében és címerében (fehér sólyom) a sztyeppei türk hagyományokat is őrző Ákos nemzetség esetében konkrétan is nyakon csíphető a családi hagyomány és az országos történeti tudat összefonódása. A család egyik tagja, Ákos mester folytatta — valamikor 1270 körül — a magyar őskrónikát, de a honfoglalás, majd az államalapítás eseményei közé saját nemzetsége őseinek cselekedeteit is beírta. Azt hiszem, e néhány rövid utalás is megvilágítja, hogy mennyi történeti kérdésben hoz Ákos templomának kutatása és az egykor ott birtokos nemzetség történetének feltárása megkerülhetetlen eredményeket. Még a disszertáció véglegesítése előttem van, de már felvetődött a kiadása, a vezető tanárom szerint angol és magyarul is meg kell hogy jelenjen, már konkrét kiadó is kínálkozott, ami azért aggaszt, mert akkor már a határidők is szorítani kezdenek (természetesen, ha sikerül, a román nyelvű átdolgozásra is sort kerítek). Mindenesetre felkértek, hogy mutassam be az eredményeimet idén májusban, Leeds-ben egy középkor-történeti kongresszuson, amelynek témája éppen a szerzetesi intézmények lelki és világi szerepeinek összefonódása.

Elek György