A Szent István Kör szerdán harmadik alkalommal tartott olyan helytörténeti előadást, amely a modern Szatmárnémeti születéséről szól. Boór Béla előadásának címe: A vízvezeték és csatornázás tengeri kígyója Szatmárnémetiben a dualizmus korában.

Boór Béla nyugalmazott tanár előadásában a városról és az infrastruktúra kialakításának a kezdeteiről beszélt. Az 1867-es kiegyezést követő évtizedek a magyar felemelkedés korszakává váltak, Magyarország városai ebben az időszakban nyerték el mai arculatukat. Szatmárnémeti lakosságának számát és ennek növekedését tekintve eléggé nagynak, jelentősnek számított: pl. 1910-ben a magyarországi városállomány elit csoportjának 39 városa között a 14. helyet foglalta el. De valójában agrár jellegű város volt az ehhez kapcsolódó jelentős kisiparral és kereskedelemmel — eléggé falusias arculattal. A város jelentőségét viszont nem lehet csupán a lakosság számának alapján megítélni. Egy modern város, amellyé válásra Szatmárnémeti is törekedett, olyan miliőt biztosít lakosai számára, amelyben igazi polgári életet lehet élni. Éhen Gyula (1853–1932), Szombathely polgármestere szerint Szatmárnémeti legfőbb ismérvei: egészséges és rendezett lakhely; szakszerű városrendezés, építési szabályozás; oktatás és kultúra támogatása (hogy szellemi központtá emelkedjen); fejlett infrastruktúra: villanyvilágítás, telefon, (gáz), tömegközlekedés.

Magyarországon az 1880-as évekig egyetlen hatóság sem foglalkozott az ivóvízellátás, szennyvízelvezetés és -tisztítás tervszerű irányításával. 1890-ben kezdte el tevékenységét a Földművelésügyi Minisztériumban felállított közegészségügyi mérnöki szolgálat, amely kezdetben csak vizsgálta, felügyelte a már folyamatban lévő, többnyire külföldi cégek, mérnökök által végzett munkálatokat, majd ingyen készített vízvezeték- és csatornázási terveket községek, városok, iparvállalatok számára — többek között Szatmárnémeti számára is (1898).

A meginduló munkálatok ellenére a XIX–XX. század fordulójára még a legnépesebb és legjelentősebb városokban sem volt rendszeres és a közegészségügyi követelményeknek megfelelő csatornázás. A vízvezeték-kiépítés előrehaladottabb volt, lévén, hogy könnyebben kezelhető. A szakemberek úgy vélekedtek, hogy a vízvezetékrendszert a szennyvízelvezető csatornahálózatokkal együtt kell kiépíteni, így költségkímélőbb, és kevesebb felfordulással jár. Vitatkoztak viszont a csatornarendszert illetően, vagyis hogy elválasztó rendszert építsenek-e ki, melyben külön vezetékeken vezetnék el a csapadékvizet és a szennyvizet, vagy egyesített rendszert, amelyben mind a csapadék, mind a szennyvíz egy csatornába gyűjtve kerülne a „befogadóba”, egyenesen vagy tisztítva, szűrve nyílt vizekbe, esetleg öntözésre használva.

Boór Béla kiemelte, hogy a síkvidéki városok nehezebb helyzetben vannak, mint a hegyvidékiek. Szatmárnémeti alacsonyan fekszik, szinte teljesen sík, alig észrevehető szintkülönbségekkel 123 és 127 méter között, míg a Szamos átlagos szintje 120,31 m a tengerszint fölött (Danku Pál: „Apa sătmarului” — 2008). Magasabban fekszik a Hildegárda, a Németi református templom, a Láncos-templom, a Deák tér és környéke, míg a Báthory, Kisfaludy utcák és a németi mocsár a legalacsonyabban fekvő részek. Az idősebb korosztály jól emlékezhet: 1970-ben a Szamos szinte „percek alatt” ingyen megoldotta a város „lejtméretezését”.

A kiegyezés korabeli város — és még sokáig utána — valójában óriásfalu volt, bár lakosainak száma rangosabb várossá emelte. Szatmárnémetit a teljes infrastruktúra hiánya jellemezte. (Kérdés: nem volt teljes az infrastruktúra, vagy teljesen hiányzott?) Utcái kövezetlenek voltak, por és sár tette sanyarúvá, kellemetlenné lakóinak életét. Mocsaras, vízjárta, alacsony, sík területen feküdt, ahonnan a vizet a várost keresztül-kasul átszelő, bűzlő árkok vezették el, vagy inkább csak próbálták, de főként tárolták a város csapadék- és szennyvizét. Ezek a pangó vizek, a beléjük hordott szemét és állati tetemek miatt biztos forrásai voltak a betegségeket terjesztő mikrobáknak, és elviselhetetlen bűzzel keserítették a környékük lakóit. Ehhez járultak az altalajt és a talajvizet súlyosan fertőző pöcegödrök, amelyek nagyrészt egyszerű, földbe ásott gödrök voltak deszkával befedve. Nem voltak véletlenek a járványok s az általuk okozott magas halandósági ráta. A hasonló nagyságú városokhoz képest igen magas volt a halandóság. Különösen a kolera — 1848, 1855, 1866, 1873 (18 000 lakos — 520 halott) —, de gyakori volt a tífusz, kanyaró, skarlát és himlő által okozott sok haláleset, különösen a gyermekek körében (Danku Páltól idézett mű).

A vízelvezetést nyitott vízelvezető árkokkal oldották meg — hangsúlyozta az előadó. Eleinte a teknő alakú utcákban, amelyeknek csak az egyik oldaluk volt kikövezve, az út közepén volt az árok, majd miután domború utcakövezést alkalmaztak (Várdomb utca, 1886), az utca két oldalán ásott árkok fogadták be úgy a csapadékvizet, mint a házak udvarából kifolyó, mosásból, mosogatásból, fürdésből származó szennyvizet és trágyalét, bevezetvén a nagyobb, szintén nyílt árkokba, melyekből végül a Szamosban kötött ki, ha a vízállás megengedte.

A nyílt, bűzlő árkok sokáig keserítették és tették elviselhetetlenné a környék lakóinak életét. A korabeli újságok a panaszok áradatát közlik, kérvén ezen árkok betömését vagy befedését.

Az elöljáróság igyekezett gondoskodni jó ivóvízről, és a város legforgalmasabb helyein (Árpád, Kölcsey utca, Deák és István tér) közkutakat fúratott. Az első 71 méter mély kutat 1887-ben adták át a Kölcsey utca torkolatában. 1908-ban 20 volt a fúrt kutak száma, s ebből 11 közkút van feltüntetve a korabeli térképen. Ezek a kutak enyhítettek ugyan a helyzeten, de nem oldották meg a város teljes vízellátását. Az emberek örömmel használták e jobb, de inkább tiszta vizű kutakat, bár sok bosszúságot is okoztak, ugyanis gyakran elromlottak, eliszaposodtak, mivel nem tisztították őket megfelelően. Csak 1901-ben tudott a város olyan kútmestert szerződtetni, aki rendbe tudta hozni az elhanyagolt kutakat.

A vízvezeték- és csatornarendszer hiányát mindenki érezte, és tisztában volt ezeknek a szükségességével, és ezért 1898-ban a város el is készíttette ezeknek a terveit. A városi vízvezeték-fektetés és csatornázás munkálatai tulajdonképpen 1911. április 10-én vették kezdetüket, amikor a törvényhatóság elhatározta, hogy a régebben készített terveket és költségvetést a megváltozott viszonyokhoz képest átdolgoztatja, és ennek alapján kiadja a vállalkozóknak. Közben a debreceni vízépítési hivatal észrevételezte, hogy a régi tervből hiányzik a szennyvíztisztító telep, s így azt is meg kellett tervezni. 1911 decemberében Vajay Károly megköti Zarka Elemérrel a szerződést az új terv elkészítésére. Zarka megkapta a régi terveket, térképet és minden dokumentumot, amelyek szükségesek a tervek elkészítéséhez. Bár a tervek elkészítésére 4 hónap állt a rendelkezésére, az általános csatornázási tervek Zarka Elemér tanácsos úrtól végül is csak 1914 júniusában érkeztek meg a városhoz. Az 1914. július 28-án kirobbant háború miatt nem kerülhetett sor a munkálatok elkezdésére. „A tervek viszont épen megmaradtak, és felhasználásra vártak. És mások meg a tervekre. Fel is használták azokat. Megfelelőek is voltak, és még fizetni sem kellett értük. Hát az élet már ilyen. Nem azé a madár, aki elszalajtja…” — összegzett az előadó.

Elek György