A nemtudás és az ebből következő remény a mi egyetlen lehetőségünk — interjú Fülöp György nagykárolyi költővel a március 11-én bemutatásra kerülő verseskötete kapcsán. Az interjúban a költővel verseiről, szemléletmódjáról és önmagáról beszélgetünk.

Fülöp György nagykárolyi költő március 11-én, szombaton 18 órától a Károlyi-kastély lovagtermében mutatja be A tenger ablakai című verseskötetét, amelyre minden érdeklődőt nagy szeretettel várnak. A Kriterion kiadó gondozásában megjelent könyv a költő első verseskötete, amely az elmúlt 20 esztendő költeményeit tárja az olvasó elé.

— Hogyan kapcsolódik össze az orvosi foglalkozás és a líra iránti érdeklődés? Mennyire nevezhető hivatásszerűségnek a költészet gyakorlása a polgári foglalkozása mellett? Hogyan kapcsolódik össze ez a két, mondjuk azt, hogy merőben eltérő terület?

— Úgy kapcsolódik össze, hogy az egyik „a mindennapi kenyeret” adja, a másik pedig jó esetben az „ige” hozzá. Az orvoslás abból a kényszerből születik, hogy segíteni kell a szenvedőn, a költészet pedig abból, hogy valamit kezdeni kell a reménytelennek tűnő emberi szellemmel, végső soron orvoslás mindkettő. Ilyenek jutnak eszembe, ezeknél szellemibb rokonságot nem tudok. Filozófiát szerettem volna tanulni, aztán a filmrendezőire gondoltam, de végül, miután Budapesten tájékoztattak, hogy külföldi állampolgár nem felvételizhet (ez 1998-ban volt, azóta gondolom, más a helyzet), és figyelmembe ajánlották, hogy Marosvásárhelyen éppen indul magyar nyelvű színházrendezői szak, hát oda felvételiztem. Tizenhárman versengtünk két helyért, nem vettek fel. A következő lehetőség 3 év múlva lett volna, de mivel a párom orvosira készült Marosvásárhelyre, az ő segítségével felkészültem, és egy év intenzív tanulást követően mindketten bejutottunk az orvosi egyetemre. Az orvoslást becsülettel igyekszem végezni, de távolról sem tartom annyira fontos dolognak, mint a költészetet, nem azért, mert nem becsülöm eléggé az emberi életet, hanem mert úgy látom, hogy az élet önmagában kevés, kell hozzá valami nagyobbnak a léte. Az a költészet, amelyben én hiszek, ilyen célt szolgál.

— Mi inspirálja a verseit? Miből merít ötletet, ihletet? Ki vagy mi a múzsa? Mennyire állandó ez vagy mennyire változik? Hogyan született meg ez a kötet?

— A világban, az életünkben benne lévő lehetőség a legfőbb inspirációm. A minimumból, a szegénységünkből kihozni valamit, ami reményt adhat. Bár úgy tűnik, hogy a halállal minden véget ér, sohasem lehet azt mondani, hogy ez biztosan így is van. Ez a nemtudás és az ebből következő remény a mi egyetlen lehetőségünk, és az a parancs, hogy a másik emberben is ugyanezt lássuk meg. Olyan verset írni, ami egyszerre szól erről a világról és jobb szó híján a „túlvilágról”, szinte csak a csőddel kecsegtető vállalkozás, de csak ezt kell megpróbálni, mást fölösleges. A kötet verseit kb. 20 év alatt írtam, ez egyféle válogatáskötetnek is felfogható. Sokáig arra gondoltam, hogy valami tévút munkál az emberben akkor, ha a versével rögtön a folyóiratokat, kiadókat keresi, úgyhogy nem is foglalkoztam ilyesmivel, de aztán csak elkezdett matatni bennem a gondolat, verseim jelentek meg a kolozsvári Helikonban, és tavaly úgy alakult, hogy Balázs Imre József kolozsvári költő, irodalomtörténész révén a megjelenés irányába kerülhetett ez a kötet.

— Kik voltak hatással önre?

— A legalapvetőbb élmény Kovács Ákos, az egykori Bonanza Banzai énekese, dalszövegírója volt, az ő hatására kezdtem el olvasni, verseket írni 15–16 éves koromban. Ugyancsak az ő hatására vásároltattam anyámmal egy Bibliát, amitől pár év után azzal a gondolattal fordultam el, hogy az nem lehet, hogy vannak emberek, akik elkárhoznak, mások pedig üdvözülnek. Ez volt a kiindulási alap, közben megismertem más költőket, írókat, Radnótit, Kassákot becsültem, a kortársak közül a szatmári Jánk Károly volt a kedvencem. Aztán Hernádi Gyula, majd az amerikai beatköltők foglalkoztattak, és tulajdonképpen a sorkatonaság alatt átélt nyomorúság vetett véget bennem valamiféle groteszk, néhol humoros hangnemnek. Ezután akadt a kezembe Pilinszky, Borges, Quasimodo, Blaga, Tagore, Czeslaw Milosz — jelenleg Ákos mellett ők a legfontosabbak.

— Szabad formavilág jellemzi a verseit. Mit jelent ez a formaiság?

— Maradjunk inkább abban, hogy félszabad. Szótagszámegyezések, ritmus, rímek szinte mindig jellemzőek ezekben a versekben is. Mintha hallanék egy hömpölygést, és annak kell megfeleltetnem a verset. Nem szeretnék prózai módon írni, ugyanakkor valamiféle sablonnak megfelelni sem tűnik járható útnak. Megpróbáltam párszor, de mindig úgy éreztem egy pont után, hogy már csak olyan sorokat tudnék írni, amilyeneknek én magam sem örülnék. A legfőbb ok mégiscsak az, hogy nem tudok egy olyan versről sem, ami azért tetszik nekem, mert ilyen-olyan szabályokat betart. Ha lenne és tényleg jó lenne, iparkodnék magam is.

— Nagykárolyi származású, de nem ott él, ennek ellenére mégis hazahozta a verseit, és a hivatalos könyvbemutatót is „idehaza” tartja meg. Milyen a viszonya a városhoz, meséljen erről egy kicsit.

— Mátészalkán dolgozom, Mátészalkán fizetem a lakbért, mégsem mondanám, hogy ott élek. Hetente többször megfordulok Nagykárolyban, ott élnek anyámék, a barátaim nagy része, ott nőttem fel, ott értek a legfontosabb élmények, ha valahol, akkor Nagykárolyban vagyok otthon. Ahogy Borges írja, van néhány utca, ahová nem merek elmenni, van néhány ember, akivel nem merek találkozni. Ezt figyelembe véve teljesen természetesnek tűnik, hogy Nagykárolyban szeretném „előadni a művészetemet”.

— Ha valaki nem olvasott korábban öntől semmit, hogyan mutatná be magát? Ugyanakkor kihez szól? Ki az, akit megszólít?

— A probléma ennél jóval súlyosabb. Bármilyen vonzó is legyen az, amit mondok, és kísérje is akár jó szándék a megértésben, azt tudni kell, hogy az ember annyira rá van nevelve erre a nyomorúságos 70–80 évre, hogy szinte kivétel nélkül senki nem fog tudni elhatárolódni attól, ahogy eddig élt. Pedig az kellene, hogy ez megtörténjen. Azokhoz szólnék, akik úgy érzik, hogy annak idején le kellett volna rogyni a paradicsom kapujában ahelyett, hogy elindult az ember a történelembe. Milyen paradicsom? — kérdezheti bárki. Hát az, ami nélkül már most is csak egy fölösleges csomó vagyunk a saját torkunkon.

— Próbálkozott prózával is? Vagy úgy érzi, a líra az, amely az ön számára a legbiztosabb talaj gondolatai, érzései kifejezésére?

— Írtam naplót, pár füzet tele van, belekezdtem egy önéletrajzba, kb. 10–12 oldal készült el, de nem folytattam, túl sok feszültség ilyesmit írni. Már csak a könnyű dolgokat akarom, nincs miért erőlködni, leegyszerűsítettem az életet pár mozzanatra, így könnyebben átlátom. Tulajdonképpen a vers is erre való, előáll egy-két szó, és azt mutatja, hogy több a világnál.

 Bajnai Botond

Hatalmas életem

fűben, fában

az épületek homlokzatában

egy percre nyár van –

ebben kell hatalmas életem megtaláljam

az isteneket és a nőket

hogy semmi ki ne maradjon

és az örömöm végén

újra a neveket sorolnom

csak ne hagyjam abba

csak mondani egyenletesen

ahogy a fák lélegeznek –

tágasabb terekben

a városokat ahol éltem

a nőket akikben hittem

a bőrömet

amit vásárra sose vittem

a homokszemből sivatag nyílt

a tengerből a csepp víz –

ne aprózd el életed

mindig a nagyobban bízz

hatalmas életed tart

most is a kezében

úgy hunyd álomra a szemed

te maradsz itt ébren