Húsvét az egyik legnépszerűbb ünnepünk, amit valamilyen módon megtartanak hívők és hitetlenek. Mint a legtöbb vallási ünnepnek, a húsvétnak is van pogány eredete, de kapcsolódik a zsidó húsvéthoz is: a zsidók egyiptomi fogságból való kiszabadulásának ünnepéhez. Bárhonnan közelítjük meg, az ünnep lényege a feltámadás: a természet, a lélek, a test feltámadása. Ez utóbbi — ami mindenfajta feltámadásnak a legvitatottabb része —, a hitre alapozódik. Pál apostol a Zsidókhoz írt levelében így ír: „A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés.” (11,1) Hinni csak abban lehet, ami (még) nincs. De ha hiszünk benne, azonnal létezővé válik. Hinni annyi, mint nem tudni biztosan hová, de mégis menni: egyfajta térkép nélküli utazás. A hit nem más, mint az élet forrása. Hinni mindenben lehet, de a hit olyan, mint az útjelző: amiben hiszünk, arra tartunk. A huszonegyedik század zűrzavaros forgatagában gyakran azt tapasztaljuk, hogy az emberekben kezd megrengni a hit. Sokan ezt azzal magyarázzák, hogy annyi csalódás és megpróbáltatás éri az embert, hogy képtelen már hinni abban, hogy sorsa jobbra fordul. És, ami különösen érdekes: akinek lehetősége van arra, hogy sorsát jobbra fordítsa, meghátrál, mert már sokakban a remény is kezd kihalni, pedig a remény a hitnek a része. Van-e remény arra, hogy a ma embere megtanuljon hinni egyéni és közösségi sorsának a feltámadásában? Mindenki látja, tapasztalja, tudja, hogy a legtöbb ember élete nagyszombat bizonytalanságában stagnál. Ahhoz, hogy megszülessen mindennapi feltámadásunk, meg kell tanulni hinni. Hinni abban, hogy képesek vagyunk legyőzni azokat a kísértéseket, amelyek megvalósítatlan célok elé állítják az embert, hogy az a reménytelen küzdelemben tékozolja el életét. Sokat kell harcolni sokféleképpen, a hétköznapok sorscsapásai között, és meg kell tanulni óriássá növelni a gyermekhitet, és mindig kimondani a gyermekigazságokat. Rá kell döbbenni, hogy a szeretethiánytól halnak ki a legfőbb emberi tulajdonságok. Meg kell tanulni együtt élni, ez a mi mindennapi feltámadásunk, ez a mi egyéni és közösségi világunk újjászületésének titka, és József Attila szavaival élve: „Minden világ a Mérhetetlen része,/ Az Isten is a lelkek Egy-Egésze.”

Elek György