Lehet-e klasszikus szerző világhírű darabját a legszorosabb lényegig lecsupaszítani, majd merész, fiatalos koncepcióban „újra felépíteni” egy lélegzetállítóan gazdag stúdióelőadásban?

Igen, úgy látszik, lehetséges, legalábbis a Marosvásárhelyi Színházművészeti Egyetem növendékeinek sikerült. Méghozzá úgy, hogy a székükhöz bűvölt nézők szinte lélegzetet venni is elfelejtettek közben.

Patkó Éva rendező (és tanár) vasfegyelemmel viszi végig elképzelését, egyetlen oda nem illő mozdulat vagy tekintet nem zavarhatja meg az előadás egységét. Az előadás kezdetén hosszú percekig mozdulatlanul álló szereplők sora mintegy előrevetíti Bernarda Alba házának embertelenül kemény fegyelmét, törvényeit.

Majd a narrátor szerepét is betöltő Pontia (Bogár Barbara) mutatja be néhány találó mondattal a ház lakóinak mindegyikét, arról sem feledkezve meg, mi történt velük addig, ami jellemükön, helyzetükön tartós nyomot hagyott. Az általa néven szólítottak néhány flamenco-mozdulattal teszik teljessé a róluk adott képet. Mire elkezdődne a tulajdonképpeni cselekmény, már előttünk áll Bernarda (Kovács Nikolett) életének, házasságainak, megalázott nőiségének egész tragédiája. És nem szorul már magyarázatra lányainak sorsa, otthonának fülledt erotikába fojtott reménytelensége sem.

Hol is vagyunk?

A történet Spanyolországban játszódik, jó száz évvel ezelőtt, de a dalokkal, mozdulatokkal, máskor csak tekintettel, arcjátékkal jelzett belső történések időben és térben bárhová áthelyezhetővé teszik. Ítélkezni sem lehet a szereplők felett: balladai tömörséggel és következetességgel löki őket a sors tetteik és azok következményei felé, egyszerűen nem tehetnek mást, mint amit tesznek. Hiába figyelmezteti a tragédiát előre látó régi cseléd asszonyát tetteinek várható következményeire, az rendíthetetlenül hisz saját, kényszerű hazugságokra épített igazában. Egy, az életben maradás lehetőségét már csak megalkuvásokban, mások elvárásaihoz való maradéktalan alkalmazkodásban látó asszony halott lányának siratása közben is csak a látszatok fenntartására tud gondolni. Négy nagyobbik lányát is reményvesztetté pofozta már női mivoltuk kilátástalansága. Még csak gonosznak sem lehet nevezni őket, amikor szinte nem is emberi gyűlölettel fordulnak saját kimondatlan és kiélhetetlen vágyaikat megvalósító falubelijük ellen. A szerelmében és fiatalságának tisztaságában lázadni merészelő Adela (Sándor Anna nyújt a szerepben csodálatosan szuggesztív alakítást) sorsa pedig már akkor meg van pecsételve, amikor Angustiasszal szembenéz.

A stúdióterem hatalmassá tágul, elfér benne múlt, jelen, jövő, élő halottak és halott élők egyaránt. A jelzésszerű díszletek és egyszerű, de sokatmondó jelmezek szerepe ugyanolyan pontosan meghatározott, mint a színészi játék eszközeié. Minden törvényszerű, ugyanakkor borzongatóan szép és igaz.

Báthory Éva