Kereskényi Sándor muzeológus szerint fennáll annak a veszélye, hogy koncepciótlanság, a posztkommunista szemléletmódnak tett engedmények, etnohistóriai magyarellenesség jellemzi majd a születendő megyemonográfiát — jelentős közpénzek elherdálásával.

Kereskényi Sándor, a Szatmár Megyei Múzeum munkatársa néhány évvel ezelőtt kifejtette, hogy mennyire fontos és szükséges volna egy átfogó, új megyemonográfia elkészítése. Minden jel szerint erre hamarosan sor is kerül, a Szatmár Megyei Tanács kezdeményezésére.

— Milyen érzéssel fogadta a hírt? — kérdeztük Kereskényi Sándort.

— Megelégedéssel, örömmel, és persze illúziók nélkül. A Szatmárnémeti Szent István Körben már a kilencvenes évek közepén felmerült az ötlet. Az is rögtön kiderült, hogy ez mekkora anyagi és szellemi erőket igénylő vállalkozás, sőt felmerült a gyanú, hogy egy ilyen komplex feladat elvégzésére talán nincs is helyi kapacitás. Aztán Csirák Csaba egymaga bebizonyította, hogy mit tehet valaki, ha akar tenni, ha van benne elég elkötelezettség és kitartás. Az ő kismonográfia-sorozata fontos előmunkálatok gyűjteményének tekinthető, bár sokszor hadilábon áll a szaktudományos megközelítéssel. Közben román részről is volt jó néhány nekirugaszkodás. Érdekes módon Daniela Culic, illetve a Szatmár Megyei Ipari és Kereskedelmi Kamara lényegében turisztikai célzatú kiadványsorozata mutatott példát a korszerű szempontok alkalmazására. Számomra a legmegbízhatóbbnak mindeddig a megyei múzeum többnyelvű kismonográfia-sorozata tűnik.

— Ön egy tudományos konferencián összefoglalta azokat a veszélyeket, amelyek egy ilyen munka erkölcsi és szellemi épségét fenyegetik. Mit tenne ma hozzá?

— Két dolgot: az egyik a személyes érdekeltségek hitelrontó hatása, a másik a szakszerű előmunkálatok feltűnő hiánya. Ezek ellen valóban csak megyén kívüli szakemberek bevonásával lehet védekezni. Egyébként a helyzet változatlan: a kellő tudományos megalapozottság hiánya, más szóval a koncepciótlanság, a posztkommunista szemléletmódnak tett engedmények, végül pedig az etnohistóriai magyarellenesség az a három fő veszély, amely fenyegethet egy ilyen nagyarányú helytörténeti szintézist. Miközben például világos, azaz elég kimenni az utcára és jól körülnézni, és máris láthatóvá válik, hogy a magyarság mennyire meghatározta, nyilván a maga módján, Szatmár megye fejlődését.

— Konkrétan, mit lehetne tenni?

— Erre nálam hivatottabbak válaszolhatnának, például Bura László vagy Szőcs Péter. Én irodalomtörténész vagyok, én a magam részéről legfeljebb azt garantálhatnám, hogy a helyi magyar irodalommal kapcsolatos részek tárgyilagos képet nyújtanak majd a múltbéli eseményekről, művekről, személyiségekről. Ez azonban részletkérdés. A lényeges probléma a koncepció megléte, vagy hiánya. Erre egyébként már Ovidiu Grigorescu és Claudiu Porumbăceanu is felhívta a figyelmet: a felhasználható forrásokat elvi alapon kell majd körülhatárolni, és nem ilyen-olyan érdekek szerint. A központi narratívának olyan értelemben kell antropológia-néprajzi megalapozottságúnak lenni, hogy abba szervesen beilleszkedjék a régészeti, medievisztikus, újkori gazdaság- és művelődéstörténeti, illetve a legújabb politikatörténeti anyag vagy egyháztörténeti „vezérfonal”.

— Miért olyan nehéz ez?

— Mondok egy példát. Néhány hónappal ezelőtt szóvá tettem a helyi zsidó hitközség vezetőjének, hogy olyan könyv megjelenését támogatta, amelynek szerzői semmilyen garanciát nem jelentettek a szaktudományos objektivitás tiszteletben tartására. A válasz az volt, hogy „kényszerhelyzet” állt elő: az egyik szerző, aki különben jól ismert posztkommunista figura, egyszerűen ráerőltette a munkát. Hát kérem, ennek két tanulsága is van. Az egyik az, hogy alaposan meg kell nézni, hogy kivel dolgozunk együtt, a másik pedig az, hogy ideje lenne foglalkozni az államszocializmus Szatmár megyei történetével.

Elek György