Szeptember 20-án a LiterArt Egyesület és a szatmárnémeti Antall József Baráti Társaság szervezett megemlékezést Herczeg Ferenc író születésének 150. évfordulója alkalmából. A Károlyi-kastélyban Takaró Mihály író, szerkesztő, irodalomtörténész tartott előadást.

Sokan gyűltek össze tegnap délután a Károlyi-kastély lovagtermében a LiterArt Egyesület és a szatmárnémeti Antall József Baráti Társaság által szervezett megemlékezésen, amely Herczeg Ferenc író születésének 150. évfordulója alkalmából került megrendezésre Nagykárolyban. Gál Gyöngyi, a LiterArt Egyesület elnöke nyitotta meg a konferenciát. A magyartanárokból álló egyesület vezetője beszédében a magyar irodalmi kanonizáció hiányosságairól szólt. Kihangsúlyozta, hogy valamilyen okból kifolyólag sok író, költő kimaradt az irodalmi kánonból, köztük Herczeg Ferenc is, akit első magyarként jelöltek Nobel-díjra a két világháború között. Napjainkban is zajlik a korábban mellőzött neves irodalmi személyiségek népszerűsítése, az irodalmi körforgásba történő bevétele. Az egyesület elnöke beszédének zárásaként megköszönte Kovács Jenő nagykárolyi polgármesternek, valamint Bogdan Georgescunak, a Nagykárolyi Kulturális Igazgatóság vezetőjének, hogy lehetővé tették a konferencia lebonyolítását a Károlyi-kastélyban. Thoroczkay Sándor helytörténész, a szatmárnémeti Antall József Baráti Társaság elnöke a konferencia támogatóinak mondott köszönetet, a Nagykárolyi Polgármesteri Hivatalnak, a Szatmári Római Katolikus Egyházmegyének, valamint Erdei Péter vállalkozónak, majd felvezette Takaró Mihály irodalomtörténész előadását, mondván, hogy: Takaró lesepri Herczeg Ferencről a port, amelyet a kommunista diktatúra hintett rá.

Előadás

Takaró Mihály író, szerkesztő, irodalomtörténész előadásának első részében a XX. század második felének magyar irodalmi kánonjáról beszélt, nevezetesen arról, hogy az oktatásban milyen rendkívül csonkára sikerült e magyar irodalom bemutatása. Ennek az az oka, hogy mind Magyarországon, mind Romániában, a II. világháborút kommunista diktatúrák követték, és ez a kommunista diktatúra nem érték-alapon tett be vagy vett ki valakit az irodalmi kánonból, hanem világnézeti alapon, vagyis az került be, aki alkalmas volt a szocializmus és a kommunizmus eszméinek terjesztésére, és az került ki, aki keresztény vagy nemzeti szemlélettel nézte a valóságot, aki valódi nemzeti sorskérdésekről írt. 1989–90-ben Magyarországon is, Romániában is megtörtént a rendszerváltás, de az irodalom azóta sem nyerte el identitásképző szerepét. Takaró szerint a nemzeti önazonosság-tudat szempontjából három tantárgy jöhet számításba az iskolákban: irodalom-, történelem- és művészetoktatás. Eljött az ideje annak, hogy ezt nagyon komolyan kell venni akkor, ha meg akarunk maradni. Ez nem egyszerű, pusztán szakmai kérdés, nem is korszerűség kérdése, ez létkérdés. A továbbiakban Takaró Mihály a hárompólusú magyar irodalomról beszélt. Az egyik pólus kétségtelenül a Nyugat és a Nyugathoz kötődő városi liberális irodalom és írókép. Azonban ennél sokkal nagyobb pólusa volt a magyar irodalomnak a jelenleg még nem tanított, a nemzeti konzervatív írók pólusa. Három nevet említett: Herczeg Ferenc, aki a korszak írófejedelme, a magyar irodalomból először, 1925-ben őt jelölték irodalmi Nobel-díjra Az élet kapuja című regényéért; Tormay Cécile, akit 1936-ban, majd 1937-ben A régi ház című művéért jelölték Nobel-díjra. 1937–ben meg is kapta volna, de ebben halála megakadályozta; a nem tanított nagy magyar írók sorában említette Gyóni Gézát, akit már életében úgy hívtak, hogy a világháborúk Petőfije, a két világháború között a magyar költészet első vonalába tartozott. Ennek a három személynek van egy közös tulajdonsága: valóban közös sorskérdésekről írtak, ezekhez a sorskérdésekhez a nemzeti patrióta szemével közelítettek, világnézetük pedig a kereszténység volt. Ezért üldözték őket 1948 után, és zárták ki a magyar irodalomból sok más íróval együtt. A harmadik pólus az erdélyi irodalom, hiszen a trianoni békediktátum után mintegy kétmillió magyar került román fennhatóság alá, és tűnt el sok magyar író és költő a magyar irodalomkönyvekből is, hiszen a szocialista Magyarország és Románia olyan viszonyban volt egymással, hogy Magyarországon nem lehetett kiejteni a két világháború közötti erdélyi írók nevét sem. Eljött az idő, amikor ezt gyökeresen meg kell változtatni, a politikai értelemben szétszaggatott kulturális értelemben létező magyar nemzetnek egységes irodalomkönyvet kell írni, ez lenne a Kárpát-medencei Magyar Tanterv, amelynek keretében az anyaországiaknak is tanulniuk kellene az erdélyi, kárpátaljai, felvidéki és vajdasági irodalmat, s ugyanúgy az elszakadt részek tanulóinak is a magyarországi irodalmat. Miért van erre szükség? — tette fel a kérdést az irodalomtörténész. Azért, mert a magyarság megmaradása szempontjából döntő kérdés, hogy lesz-e egy közös műveltség-sztenderd, amely a Kárpát-medence bármelyik magyar iskolájában a magyar kultúrát jelenti. A magyarság kérdése nem genetikai kérdés — hangsúlyozta az előadó —, a magyarság: kultúra és sorsvállalás.

Elek György

Deák Endre