Dr. Pálffy Géza, az MTA Bölcsésztudományi Kutatóközpont Történelemtudományi Intézetének témacsoport-vezetője (kora újkor), tudományos kutató a mohácsi vész előzményeiről és következményeiről nyilatkozott.

A magyarság honfoglalásának története során számtalan harcos és vitéz nép tűnt el a történelem süllyesztőjében, vagy olvadt be más vitézebb, erősebb, harcosabb, akaratosabb, erőszakosabb népek közé. Géza fejedelem döntött a nyugati szövetség és a kereszténység felvétele mellett. Választani kényszerült Róma és Bizánc között. Géza szívében még nem vált kereszténnyé, de fiát, a későbbi nagy királyt már ebben a szellemben neveltette. És István király sikerre vitte atyja elképzeléseit, megteremtette a keresztény magyar államot. Műve, a magyar állam későbbi nagy királyok (Szent László, Nagy Lajos, Zsigmond, Mátyás) elhivatottságával, széles látókörű, realista politikájával a történelem viharai közepette is ötszáz esztendeig fennmaradt, és csak a mohácsi vereséggel semmisült meg. Az ország három részre szakadt, története négyszáz esztendeig megnyert csaták, vesztes háborúk, vérbe fojtott szabadságharcok története, és következetesen torkollik az elveszített első világháború után a teljes összeomlásba. Hogyan értékeli mindezt a mai történész? Mi az oka annak, hogy döntő esetekben valahol mindig elhibáztuk a lépést?

— Reményeim szerint az újabb történeti kutatásoknak köszönhetően mind a mohácsi sorsfordulót, mind az azt követő évszázadok históriáját napjainkban már sokkal reálisabban értékeljük, mint az elmúlt egy évszázad folyamán. A történészeknek tehát komoly felelősségük van abban, hogy az 1526 utáni viharos múltunkat honfitársaink — határon innen és túl egyaránt — ne csupán a szokásos magyar „önsanyargatás”, letargikus múltszemlélet, állandó hiba- és bűnbakkeresés, vagy a későbbi évszázadok tragédiái szellemében ítéljék meg. Ez önmagában igaz már a mohácsi ütközetre is. Senki sem vitatja ugyan, hogy Mohács mezején a középkori magyar állam egyik legsúlyosabb katonai vereségét szenvedte el, ennek ellenére a csata a magyar, sőt tegyük rögtön hozzá, a közös közép-európai keresztény hősi helytállás egyik legkiválóbb példája is, amire joggal lehetünk igen büszkék. Ne feledjük ugyanis, hogy a korabeli Magyarország politikai elitjének egy igen meghatározó csoportja (hét főpap, mintegy harminc főúr és számtalan köznemes) halt hősi halált Mohács mezején, miközben a 16 000 főnyi keresztény halott között a többségében lévő magyarok mellett egyaránt voltak horvátok, lengyelek, csehek és németek is. S ha még ehhez hozzátesszük azt, amit ritkán szoktak kiemelni, hogy II. Lajos magyar és cseh király mintegy 25—26 000 fős serege egyike volt azon legnagyobb létszámú haderőnek, amelyet a késő középkori Közép-Európában keresztény uralkodók mozgósítottak, akkor igen tisztes helytállásról beszélhetünk. Ráadásul a fiatal magyar király is életét adta hazájáért, amire ugyancsak meglehetősen ritkán volt példa történelmünkben… Mohácsnál a magyar hadvezetés tehát legfeljebb azzal hibázott, hogy az adott pillanatban vállalta az ütközetet a korabeli világ akkori legerősebb hadserege, I. Szulejmán oszmán-török szultán (1520—1566) csapataival szemben. A még európai viszonylatban is tekintélyes keresztény haderő felsorakozása után azonban aligha tehetett mást, minthogy megpróbálja a szinte lehetetlent. Kiemelten fontos ugyanis hangsúlyoznunk, hogy a szultán felvonuló serege minden tekintetben tetemes fölényben volt. Mind létszámát (a kisegítő alakulatokkal együtt 75—80 000 fő), mind utánpótlását (önálló logisztikai egységek), mind szervezetét és technikai felszereltségét (állandó gyalogság, a janicsárok és fejlett tüzérség, legalább 150 tábori ágyúval) tekintve igen számottevően felülmúlta keresztény riválisát. S noha a középkori magyar állam sorsa konkrétan valóban Mohács mezején dőlt el, a tragédia hosszabb távon sajnos elkerülhetetlen volt. A törökök hatalmas erőfölényét elsősorban az magyarázta, hogy az európai viszonylatban jelentős magyar középhatalom, a Magyar-Horvát Királyság az 1520-as években már egyenesen a korabeli világ egyik legjelentősebb birodalmával állt fegyveres konfliktusban. Sokszor leírtam és elmondtam már, de talán most is szükséges kiemelni: noha a magyar állam a közép-európai régióban több száz esztendeje meghatározó szerepet játszott, ekkor a nála ötször nagyobb területű, négyszer tekintélyesebb lélekszámú, hatalmas gazdasági és katonai fölényben lévő Oszmán Birodalommal szemben önmagában tartós ellenállásra már csak igen szerény lehetőséggel rendelkezett. A nagyhatalmi erőviszonyok ismeretében tehát hosszabb távon nem az volt a kérdés, hogy sikerül-e megvédelmezni magunkat a Magyar Királyságot mindenáron megtörni igyekvő törökökkel szemben, hanem magyarországi előrenyomulásuk mértéke; amit Belgrád elfoglalásával 1521-ben már megkezdtek. Másként fogalmazva az, hogy a Magyar Királyság egykori törökellenes balkáni ütközőállamai (Bulgária, Szerbia és Bosznia) szomorú sorsára, azaz a meghódításra jut-e vagy sem. Ez utóbbi szerencsére nem következett be. Kérdésének felvetésével ellentétben ugyanis az új kutatások arra is egyértelműen rávilágítanak, hogy a magyar állam a mohácsi vereséggel nem semmisült meg. A Magyar Királyság, azaz a Szent István-i állam nem szűnt meg, noha igen hosszú időre a Habsburg-dinasztia kormányzása alá került. A valóságban tehát a magyar államnak „csupán” középkori területe (amit általában történeti Magyarországként szoktunk emlegetni) szakadt három részre. Az állami megsemmisülés és területi szétdarabolódás között óriási a különbség! Ráadásul a következő másfél évszázadban a teljes török megszállást — persze hatalmas vér- és anyagi áldozatokkal, illetve idővel egyre erősödő közép-európai összefogással — mindvégig sikerült elkerülnünk. Ezt óriási eredménynek tartom. Összességében ugyanis az oszmán világhatalom „csak” a késő középkori ország mintegy negyven százalékát tudta elfoglalni, pedig fő célja a magyar főváros (Buda) 1541. évi megszerzését követően mindvégig a teljes egykori Magyarország bekebelezése, sőt az új uralkodói központ, Bécs elfoglalása volt. A megmaradó Magyar Királyság mellett ráadásul a törökök diktálta kényszerből elszakított keleti területeken a magyarság egy másik csoportja egy új államban, az Erdélyi Fejedelemségben talált kiutat és menedéket, valamint lehetőséget kultúrájának és magyarságának megőrzésére. A fent ismertetett erőviszonyok tükrében ez is komoly sikernek tartható.

Hol hibáztak?

— A középkort lezáró mohácsi csata valódi korszakváltást hozott történelmünkben. Magyarország ezt követően több mint másfél évszázadra a kora újkori világ két legjelentősebb nagyhatalma, az Oszmán és a Habsburg Birodalom küzdelmének hadszínterévé vált. A mohácsi vész visszavonhatatlanul megváltoztatta a magyar nép sorsát. Ön szerint hol hibáztak az akkori vezetőink, és a későbbiekben mikor és hogyan lehetett volna jobbítani a helyzeten?

— A történeti magyar állam megfogyatkozott területtel való megmaradása és a magyarság több állam (királyság, fejedelemség és Oszmán Birodalom) területén való fennmaradása ellenére Mohács valóban igazi korszakváltást jelentett történelmünkben. A veszteségek ugyanis a részleges török megszállás dacára igen tetemesek és — ami hosszú távon a legszomorúbb — részben már visszafordíthatatlanok voltak. Magyarország ugyanis Közép-Európában (mint utóbb kiderült) örökre elvesztette korábbi félezer esztendős meghatározó középhatalmi szerepét. Sőt, amit ritkán hangsúlyoznak, ám mégis talán a legfontosabbak egyike: elvesztette fővárosát és önálló magyar uralkodói udvarát. Buda késő középkori hatalmi, politikai, gazdasági és kulturális szerepén ugyanis az 1526 utáni másfél évszázadban Pozsony, Bécs, Gyulafehérvár, Belgrád és Isztambul együtt osztoztak. Mindezt már a 16. századi kortársak és szemtanúk is hatalmas traumaként élték meg, különösen az Ön által is említett nagy elődök, az Anjouk, Luxemburgi Zsigmond és legfőképpen Hunyadi Mátyás dicsőséges országlásával összevetésben. A neves történetíró, a Habsburg-uralkodók hivatali szolgálatában álló Istvánffy Miklós például a 17. század legelején már a következő szavakkal értékelte a mohácsi ütközet után bekövetkező sorsdöntő változásokat: „Ez az az emlékezetre és keserves szánakozásra méltó mohácsi veszedelem, mellyel a mi nemzetségünknek régi ékességét s az nemességnek és vitézségnek virágát, és valami erőnk vala, az egy nagy veszedelmes vívással földhöz veretvén, elvesztettük, és mely mi lemoshatatlan gyalázatunkkal az idegen pogány népeknek elszenvedhetetlen igáját és a kívül való nemzetségeknek [értsd: a németeknek] szolgálatját felvenni s elszenvedni kezdettük.” A mintegy fél évszázad alatt bekövetkező fordulatot azonban a kívülállók is érzékelték. A Velencei Köztársaság ekkor már nem a török Budán, hanem a bécsi udvarban szolgáló követe kereken 45 esztendővel Mohács után hasonlóan rögzítette a korszakváltás jelentőségét: „Ami Magyarországot illeti, minden bizonnyal ráillik ez a [vergiliusi] verssor: Csak voltunk trójaiak, a múlté Ilion [Trója]. Magyarország hallatlan nagy szerencsétlenségbe és nyomorba taszíttatott. Nemcsak egy királyságból, hanem a kereszténység első királyságából (amelynek királya korábban vetekedett a francia királlyal), királyságból — mondom — »tartománnyá« süllyedt.” Ezzel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy az utókor politikusainak és történészeinek egy részével ellentétben a reálisabban gondolkozó kortársak még kevésbé egymás hibáiban, sokkal inkább a törökök erőfölényében látták a változások legfőbb okát, és kerestek megoldást akár a királyságban, akár a fejedelemségben a sikeres politizálásra. A 21. század elején talán érdemes elsősorban őket követnünk, még akkor is, ha nehéz elfogadnunk: az 1526 utáni évszázadokban — a korábbi félezer éves sikertörténet után — saját magunk sorsáról általában már nem mi döntöttünk. Másként fogalmazva a Kárpát-medence sorsát ettől kezdve alapvetően már nem Budán, hanem mindenekelőtt Bécsben és Isztambulban írták. A Pozsonyban vagy Gyulafehérvárott szolgáló magyar politikusok (akár a királyság országos főméltóságai vagy főpapjai, akár Erdély fejedelmei és tanácsadóik) ezt többnyire csak csekély mértékben módosíthatták. Tetteiket, döntéseiket és esetleges hibáikat tehát reálisan csakis ebben az — 1526 utáni félévszázadban kialakult — új rendszerben vizsgálva értékelhetjük. Természetesen a három államba került magyarság soraiból is kerültek ki a 16—17. században igen tehetséges politikusok. Míg a Magyar Királyságból elsősorban Nádasdy Tamás nádor (1554—1562), a kiváló katonák: a szigetvári hős (1566) Zrínyi Miklós vagy a győri hős (1598) Pálffy Miklós, a 17. századból pedig Pázmány Péter mellett Esterházy Miklós és Pál nádorok emelkednek ki, addig az Erdélyi Fejedelemségben véleményem szerint Báthory István és Bethlen Gábor magaslik ki. Talán ők voltak a legügyesebbek és egyúttal a legszerencsésebbek, hogy a szorított lehetőségek közepette államaik, politikai elitjeik és saját maguk érdekeit sikerrel hozzák összhangba. Azaz ők voltak képesek az 1526 után kialakult új politikai, hatalmi és igazgatási viszonyok között a legsikeresebb alkalmazkodásra és érdekérvényesítésre. Persze olykor még egymással szemben is, hiszen a Habsburgok kormányozta Magyar Királyságnak a török függésben álló fejedelemség egyes időszakokban kifejezetten az ellensége volt. Bár ezt mind a mai napig nehezen fogadjuk el: a nyelvi-kulturális összetartozással ellentétben a két szemben álló nagyhatalom (a Habsburgok és az oszmánok) oldalán állva 1526 után politikai és katonai szempontból sem egységes magyar érdekekről, sem független magyar államokról nem beszélhetünk. Így a szatmáriaknak is szembe kell nézniük azzal, hogy akik a 16—17. századi — vitathatatlanul török ellenőrzés alatt álló — Erdélyt még napjainkban is a magyar (nemzeti) függetlenség egykori bástyájának nevezik, valójában önmagukat és honfitársainkat kergetik történeti illúziókba. A felsorolt sikeres politikusok tevékenységét tehát nem a dinasztikus államok korában nehezen értelmezhető függetlenség, hanem a nagyhatalmi és egyéb politikai rendszereken belüli lehetőségek viszonylatában szükséges vizsgálnunk.

Mohács után

— Magyarország Mohács után is meghatározó része volt Európának. A humanizmus, a reneszánsz és a reformáció révén a kontinens szellemi vérkeringésében is meghatározó helyet foglal el, de nagy változás történt a magyar nyelv és irodalom fejlődésében is. És ami nagyon lényeges: gazdaságilag is egységes tudott maradni, ugyanakkor katonailag is erős volt. Mi az oka, hogy az útkeresések során gyakran mégis kényszerpályára és zsákutcába jutottunk?

— Nagyon örülök, hogy Ön is ezeket a pozitívumokat emelte ki, azaz a Mohács után nagyobbrészt fennmaradó kulturális és gazdasági egységet. Ez ugyanis arra utal, hogy az elmúlt évtizedekben a történészek nem dolgoztak hiába. Valóban óriási eredménynek tarthatjuk ugyanis, hogy a történeti magyar állam területének politikai-katonai szempontból meggátolhatatlan három részre darabolódása dacára a magyarság különböző csoportjai között kulturális és anyanyelvi szempontból szinte teljes egység maradt fenn. Sőt, a 16. század második felét joggal nevezi kedves kolléganőm, Péter Katalin a magyar művelődés aranykorának, amikor az állandó háborúskodás ellenére megszületik a magyar irodalmi nyelv, elkészül az első teljes Biblia-fordítás; amikor minden etnikum nyelvén jelentek meg könyvek Magyarországon; s amikor a török és erdélyi területekről ugyanúgy járnak nyugati egyetemekre magyar diákok, mint a királyságból. Majd többségük hazajön a három részre szakadt országba, hogy különböző szellemi műhelyekben (főúri, főpapi és fejedelmi udvarokban, protestáns és katolikus városi gimnáziumokban stb.), felekezeti hovatartozástól függetlenül, vállaljon meghatározó részt abban, hogy a késő középkori Magyarország három államba kényszerült magyar lakosságának nagy része ne kerüljön ki az európai — bár felekezetileg már megoszló — keresztény kultúra és a kontinens szellemi vérkeringéséből. Ennek hosszú távon óriási jelentősége volt. Az oszmánok 17. század végi kiűzését követően ugyanis mindez a politikai, közigazgatási, társadalmi és kulturális visszarendeződést számottevően megkönnyítette. Emellett joggal lehetünk büszkék arra is, hogy a korszakban Magyarország egyúttal Közép-Európa védőbástyája és éléskamrája is volt. Mennyire örülhetnénk hasonló meghatározó szerepnek napjainkban… A török előrenyomulás tehát paradox módon a megmaradt magyar állam jelentőségét katonai szempontból kifejezetten növelte, a Duna-vidéki országokat magába tömörítő Habsburg Monarchia (benne a Magyar Királysággal) ugyanis csakis itt védelmezhette magát az oszmánokkal szemben. Így maradhatott meg Magyarország a kereszténység védőbástyájának (propugnaculum Christianitatis). Eközben pedig Közép-Európa lakosságának jelentős gyarapodása miatt a korabeli Európa egyik legnagyobb hús- és bőrexportőrévé is válhatott. De számottevő volt borkivitelünk is, különösen az egyre népszerűbb tokaj-hegyaljai boroké Lengyelországba, ám részben még az osztrák és a német területekre, s természetesen a magyar uralkodó bécsi asztalára. Azaz a politikai-katonai területeken megfigyelhető sorsfordító kényszerpályák vagy olykor elkerülhetetlen zsákutcák ellenére büszkék lehetünk Mohács utáni honfitársainkra, akik az Istvánffy Miklós és a velencei követ által oly tragikusnak ítélt helyzetben is számos területen megtalálták a kiutat. A törökök ellen a végházakat állhatatosan oltalmazó végvári katonákra éppúgy, mint a magyar szürkemarhát nyugatra hajtó tőzsérekre, a tokaji bort fuvarozó városi polgárokra vagy a magyar irodalmi nyelv oly gazdagítóira, mint Heltai Gáspár, Balassi Bálint vagy a költő Zrínyi Miklós.

Trianon

— Trianon már-már a magyarság állami létét is fenyegette, és a letargiából ocsúdva, nehezen, kihagyásokkal, megtorpanásokkal, de folytatódott a nemzeti lét újjáteremtése, ehhez Szent István legendás alakja, nagy országépítő műve és ezer esztendő alatt töretlenül fejlődő kultusza is erőt adhatott, példát sugározhatott. A Duna-Tisza közén, a Kárpát-medencében ezer esztendeig reménykedők éltek. Épp ennek is köszönhetően maradtunk meg, és a huszonegyedik században bizakodva fordulhatunk a jövő felé. Ön szerint milyen lesz a magyar jövő?

— Rajtunk múlik, hogy milyen lesz, határon innen és túl egyaránt. Bár lehetséges, hogy naiv vagyok, de talán eljöhet egyszer újra egy olyan Kárpát-medence, ahol minden országban, minden etnikum nyelvén jelenhetnek meg rendszeresen könyvek; ahol a különböző népek nem egymás ellen, hanem egymásért vagy legalábbis egymás mellett képesek egészséges patriotizmussal, közös érdekképviselettel mind saját nemzetük és országuk, mind a közép-európai régió érdekeit szolgálni. Vagy ahol egymás szomszédainak nyelvét nyugodtan lehet tanulni az egyetemeken, és ahonnan nemcsak a távoli tengerparti üdülőhelyekre utaznak a polgárok, hanem a szomszéd országokba is. Nemrég Szlovéniában járva tapasztaltam ugyanis, hogy milyen messze is van Ljubljana Budapesttől, mennyire nem ismerjük egymást, és mennyi magyar nem járt még a szomszéd országok fővárosaiban. Tudom persze, hogy mindehhez még igen hosszú és rögös út vezet, akár olyan kiútkeresésekkel és kényszerpályákkal, mint amilyeneken 16—17. századi elődeink jártak. Úgy vélem azonban, másképpen sikeres utunk aligha lehet. Széthúzásból és marakodásból már volt elég részünk a 19—20. században.

— Az országok és népek történelmük folyamán kisebb-nagyobb változásokra és kihívásokra keresnek válaszokat. Egy-egy ország sok évszázados fejlődése valójában út- és kiútkeresések sorozata. Különösen igaz ez a kis népek történelmére és azon államokéra, melyek fejlődésük folyamán többször kerültek nagyhatalmak határvidékére, és váltak az erősebb szomszéd kiszolgáltatottjává. Hogyan kerülhetik el a kiszolgáltatottságot az anyaország határain kívül maradt magyarok?

— Nem vagyok politikus, csupán egy, a magyar és a közép-európai múltat nagy örömmel kutató történész, így számukra csak egy 17. századi nagy politikus példáját ajánlhatom: nevezetesen Bethlen Gábor erdélyi fejedelemét. Ő ugyanis — miként Lorántffy Zsuzsanna udvari lelkésze, Szepsi Laczkó Máté írta — „a vidrának okos természetét követve” páratlan alkalmazkodóképességgel és tehetséggel volt képes a korabeli rendkívül sokrétű érdekek összehangolására. Ehhez persze egyrészt kiválóan kellett ismernie isztambuli „feletteseinek”, az Oszmán Birodalom vezetőinek hatalmi és politikai viszonyait — amelyet még török emigrációjában tanult mesterien ki —; másrészt hallatlan politikai-gazdasági érzékkel kellett lavíroznia szűkebb pátriája, a fejedelemség különböző érdekcsoportjainak vezetésekor; ám tisztában kellett lennie a korabeli Európa államrendszerével, valamint az ebből adódó lehetőségekkel és korlátokkal egyaránt. Magyar nemzeti királyságot vagy nemzeti függetlenséget — a régebbi történészi álláspontokkal ellentétben — ugyanakkor nem akart, de török függésben lévén nem is akarhatott. Ám mindeközben sikeres politikusként nem feledkezett meg a tudomány, a művészetek, a magyar kultúra és irodalom hathatós támogatásáról. Határokon átívelő magyar kultúra-pártolását legszemléletesebben talán az jelzi, hogy erdélyi protestáns fejedelem létére még a jezsuita Káldi Györgynek a Habsburgok fővárosában (Bécsben), 1626-ban megjelenő első teljes katolikus Biblia-fordítását is támogatta. Úgy vélem, mi, magyarok — a mostanában határon innen és túl szomorúan látott széthúzás helyett — ehhez hasonló összefogással és tevékenységgel tudnánk továbbra is meghatározó részei maradni nemcsak a Kárpát-medencének, hanem az európai keresztény kultúrkörnek.

Elek György