Ha felidézzük művelődéstörténeti tanulmányainkat, könnyen megállapíthatjuk, hogy minden kornak megvolt a maga életérzése. Ez az életérzés megnyilvánul minden kor művészetében, így a művészetek tanulmányozásával, egyfajta életművészet-történetet is tanulmányozunk. Korunk egyik legjellemzőbb életérzése a szüntelen aggódás és bizonytalanság. Aggódunk szeretteink és saját magunk egészségéért. Féltjük anyagi javainkat, munkahelyünket, biztonságunkat. Bizonytalanok vagyunk megjelenésünk, öltözködésünk, beszédünk miatt is. Tartunk attól, hogy elveszítjük családtagjaink, barátaink szeretetét. Aggódunk azért, hogy hol fog tanulni a gyerek, mi lesz, ha már végez és dolgoznia kell. Hogyan fog családot alapítani, lesz-e pénze lakásra, miben tudjuk majd segíteni? Aggódunk amiatt, hogy ha elkezdünk öregedni, egyre többet fogunk betegeskedni, félünk attól, hogy nem lesz aki majd ápoljon. A segítséget legtöbbször sokan kívülről és a holnaptól várják, pedig a megoldás önmagunkban rejtőzik és a mában. Semmilyen megoldást sem szabad holnapra halasztani, mert a holnap már új megoldásokat követel. A pillanatok örömei mindig adottak, azokat mindig az adott pillanatban kell észrevenni. Mi az, ami miatt nem használjuk ki ezeket a pillanatokat, mi az, ami miatt túllépünk rajtuk, később pedig sóvárgunk azok után? Az élettapasztalat azt igazolja, hogy a sokat reklámozott, már-már belénk sulykolt vágyak miatt nézünk túl a ma örömén, a vágy miatt, hogy valakik legyünk. Mindig a sikeres vagy a legsikeresebb példaképeket követjük ahelyett, hogy önmagunk maradnánk. Másokat utánozunk már nem csak öltözékben, hanem étrendben is mindaddig, amíg rádöbbenünk, hogy ezek csak üres dolgok. A legsúlyosabb következményekkel az jár, amikor már a gondolkodásról is lemondunk és mások gondolkodásmódját követjük. Ha felnőttként megpróbáljuk végiggondolni eddigi életünket, rádöbbenünk, hogy a gyerekkori ártatlanság hiánya miatt nem találunk önmagunkra. Ennek elveszítése kizárólag a mi hibánk. A ma örömei a gyermeki örömökben rejlenek. Ha folyton arra várunk, hogy elérjük kitűzött céljaink, megszerezzünk sokszor feleslegesnek tűnő tárgyakat, hogy mindenben csak nekünk legyen igazunk, örökös feszültségben élünk és egyre távolabb kerül tőlünk az életöröm. Sohasem azon kell töprengenünk, hogy mi az, ami hiányzik az életünkből, hanem azon, hogy hogyan lehet kihasználni azt, ami van. A körülményeink úgy változnak, ahogy az életünk, a körülöttünk lévő emberek úgy változnak, amilyen hatással vagyunk rájuk. Hogy ebben milyen szerepet játszanak az anyagi és a szellemi javak, az is csak tőlünk függ. Mert mi kell a pillanatnyi örömökhöz? Egy jó hangulatú beszélgetés, egy meleg kézfogás, egy lágy simogatás, egy ölelés, egy vidám tekintet… Próbáljunk meg így közeledni egy kisgyerekhez és nézzünk annak a szemébe! Az ártatlanságot látjuk. Az önmagát — és nem másokat — kinyilvánító egyént. Ezt a gyermeki ártatlanságot kell megőrizni vagy újra megtanulni felnőttkorban is ahhoz, hogy mindig a pillanatok örömében éljünk.

Elek György