Palya Bea tizenegy szólólemezt jelentetett eddig meg, a hagyományt modern témákkal ötvöző dalaival számos rangos díjat nyert, és olyan helyszíneken koncertezett, mint a Carnegie Hall New York-ban, a Kennedy Center Washingtonban vagy a Covent Garden Londonban.

Meghódította a szatmári közönséget szombati koncertjével Palya Bea és Szokolay Dongó Balázs. Bea duda-, illetve furulyakísérettel előadott dalaiba gyakran kapcsolódott be a hallgatóság. A koncertet követően elbeszélgettünk a művészekkel, főképp Palya Beával, hisz a duó tagjai között tökéletes az összhang, így szakmai kérdésekben Balázs általában csak annyit tett hozzá a válaszokhoz, hogy „ugyanez”. Szokolay Dongó Balázs már megfordult Szatmárnémetiben, pár éve Sebestyén Mártával lépett fel a Láncos-templomban, Palya Bea viszont először koncertezett itt. A közeljövőben azonban valószínűleg hallhatjuk még, hisz — amint elárulta — erdélyi turnét tervez idén őszre vagy jövő tavaszra.

— Hogy érezted magad a koncert alatt?

— Nagyon jól, nagyon megható volt, hogy ilyen nagy tömeg gyűlt össze és nem egyen, nem is ketten énekelték kívülről a szövegeket, és csillogó szemekkel hallgattak minket. Jött ugyan a következő műsorszám és egy kicsit éreztük, hogy a fellépők már a színpadon lennének, de azt hiszem, hogy a zenélésben ez nem számított. Ami szép volt még, hogy a ragyogó arcokon túl láttuk, ahogy lemegy a nap, és jobbra volt egy szecessziós épület. A lemenő napba belezenélni egy nagyon jó energia, távolságot meg szélességet ad a zenélésnek.

— Honnan jönnek az egyedi dalaid, a dallamok, a szövegek?

— A lélek belső útvesztőiből vagy inkább sétáiból leginkább, de az tény — és mindkettőnkre igaz —, hogy a népzene felől indultunk, én népzenén tanultam magát a zenét. A népzenében pedig az emberek nem nyitják addig énekre a szájukat, amíg nincs miért, amíg nincs mit elmesélni — meghalt, elhagytak, szeretlek, örülök, megszületett, megházasodik, tehát valami oka mindig volt, hogy egy dalt elővettek. A léleknek a mondandóját a dalok hordozták. És mivel én így tanultam zenélni, nálam is előbb volt meg az üzenet, az, amit a közösségnek tudtára akarok adni — ezt az üzenetet hordozta egy zenei nyelv és nem fordítva. Nem a zene grammatikáját tanultam meg előbb, hanem — mint kisgyerek — a bőröm alá bement a népdal, és én mint egy anyanyelvet, elkezdtem utána szétszedni szavakra, betűkre, tehát az építőelemekre, aztán pedig megnéztem, hogy mi az, ami abból hozzám a legközelebbi mondatok összerakására alkalmas, mert új mondatokat kerestem. Egy idő után nem elégített ki, hogy „szántok, vetek, aratok”, mert én nem szántottam, vetettem, arattam, bár falun nevelkedtem, és nem idegen tőlem az ilyesmi. Jövök-megyek turnébuszban, e-mailt írok, telefonálok, dalt írok, ez egészen más élet, és valahogy ennek a leképezését keresem én a dalírásban. Tehát hogy azt énekeljem, ami én vagyok, de ennek a tartalomnak tökéletesen alkalmas a hordozására az a zenei nyelv, amit közösen használunk — személyes népzenének is hívhatjuk akár. Népzenei alapon indul, de rengeteg improvizáció van benne, a saját zeneiségünkből hozzátett dolog.

— A szövegek jelentős részét te írod, ugye?

— Igen, nagy része, ami itt elhangzott, az saját.

— Hogy éled meg ezt a jövés-menést, az utazásokat, turnékat egyik városból a másikba?

— Azt hiszem, hogy nekem ez eredendő természetem. Egy pici cigány vér is folyik bennem, és lehet, hogy emiatt, vagy egyszerűen csak ezt szoktam meg. Hatéves koromban kerültem be a falum néptánccsoportjába, azóta ha indult a busz, ha hallom, hogy berreg a motor, én már jól vagyok. A falusi élet színes ugyan, de egy gyerek kíváncsi, világot akar látni, legalábbis én iszonyúan kíváncsi voltam és vagyok. Igazából ez a jövés-menés nekem az alaptermészetem, és el se tudnám képzelni, hogy ne így éljek. Mi egy háromtagú családban élünk, pici babám van, nyolc hónapos, és észreveszem rajta és a férjemmel való kapcsolatomban is, hogy az utazás az lényegében megújulás, tehát egy időszakasznak a lezárása és egy újnak az elkezdése. Olyan ez, mint egy nézőpont-váltás — az utca egyik oldaláról egyféleképp látod egy épületen a fényeket, majd átmész a másik oldalra, és — jé! — egészen más megvilágításba kerül a homlokzat. Ugyanilyen az utazás a léleknek, hogy egyszer csak más fényben tűnnek fel a dolgok, kiesik, ami nem fontos, csak az marad, ami fontos.

— Kitől tanultál énekelni, volt valaki a családban, aki foglalkozott zenéléssel vagy énekléssel?

— Nagyon szerették anyuék a zenét, az említett cigány vér az én nagyapámtól származik, aki bőgőzött, és gyönyörűen énekelt. Egyébként az Egyszálének albumon az utolsó szám az egyetlen, ami töredékesen megmaradt tőle '68-69-ből egy magnószalagon, azzal én duózok, tulajdonképpen a nagyapámmal egy duót feléneklek. Többször mondta rám: meglátjátok, ott fog ez majd énekelni a tévében! Anyuék is szerettek énekelni. Azt hiszem, az ő zene iránti vágyukat én be tudtam valamennyire teljesíteni, mert sok minden olyat éneklek el, ami az ő szívükön is van.

— Egy román dalt is előadtatok...

— Igen, nagyon megörültünk, amikor láttuk, hogy milyen színes a közönség, és hogy román, magyar, cigány is talált a zenénkben magának való darabot. Amikor megláttuk ezt a mulató, sokszínű sereget, akkor elővettük az eleki román dallamokat. A Dongó szülőhelyétől néhány falura van Elek, ott élnek románok, tőlük tanulta ezeket a dallamokat. Ez egy archaikus román dallam volt és improvizáció.

— Mennyire fix az a repertoár, amit előadtok?

— Mindig egy kicsit másképp formáljuk a dalokat, van egy szituáció, ahhoz alkalmazkodunk, most például a lassú részeket kihagytuk, mert nagy volt a sodrás. Amikor a Dongóval utazunk, akkor sokszor zenélünk az autóban, és végigbeszélünk egy csomó új dallamot, és énekelgetünk is. Most pont olyan korszakunk van, hogy új dallamokat is felveszünk a repertoárba, ugyanakkor szerintem nekünk van valami, ami az attitűdjeinkben közös. Ha elkezdek egy témát, valószínűleg ismerni fogja, vagy ha nem, akkor is elkezd zenélni, és ez nagy dolog. Egyébként a népzene is improvizatív, vannak dalok meg hangszeres tánczene, de kétszer ugyanúgy szinte sose játsszák el. Variációkban élnek, és erre mi is törekszünk. Mi magunk sem ugyanúgy ébredünk egyik nap, mint másnap, én nem eszem kétszer ugyanazt, mi is folyton variálódunk, és ez a zenénkben is ilyen. Ez főképpen bátorság és biztonság kérdése, amit mi külön-külön és együtt is megszereztünk. Én tudom, hogy ha valamit elkezdek, és a Dongó nem is ismeri, akkor is elkap, és lesz belőle zene. Én a Dongóval, ha azt mondjátok, álljatok ki, de ne játsszátok egyik számotokat sem, de csináljatok valamit, én akkor csak annyit kérdeznék: jó, mikor kezdjük, holnap? Mert tudom, hogy olyan dolog ez, hogy elindulhatunk üresből, és bármi történik, az jó lesz. Ez egy nagyon nagy dolog nekem.

— Lényegesen másképp éltek például 150 évvel ezelőtt az emberek, főleg a nők, mint ma. Elmondhatjuk, hogy tulajdonképpen a megváltozott életünkről énekelsz a régi korok zenei nyelvén?

— Abszolút. Most igazából nem is durvultam be, a repertoáromnak a másik része, a saját dalok, azok tulajdonképpen arról az emberi fejlődésről vagy útról szólnak, amit egy élet alatt be tudok járni. Én mindig magamra reflektálok, és abból tud dal születni. Egyébként most rakok össze egy olyan anyagot, amin arra reflektálok, hogy szültem egy babát, anya lettem, és hogy azután mi van. A tavalyi albumok, a Szefárd egy óvatos vezetgetés volt e felé a szakasz felé, tele van esküvői dalokkal, altatókkal, a női élet olyan rítusaival, amik ma is érvényesek. Tehát régen egy nő szántott és aratott ugyan, de például éppúgy férjhez ment, mint a maiak.

— Korábban is énekeltél a szülésről...

— Igen, arról viszont van egy csomó titkos, ki nem mondott információ, ami egyébként az összes nőben megvan. Én megéltem a fogantatásom után nem sokkal — akkor Mexikóban voltam —, hogy a világ minden tájáról odajött hozzám egy csomó nő, és egyszerűen nem kellett kérdezni, mondták a történetet. Én eléggé nehezen viseltem az első szakaszt, de nem kellett a segítséget kérni, mert egy nő egy másik nőhöz magától is odamegy és öleli és segíti, ez a természetes hozzáállás. Én ezt olyan adagban kaptam meg mindenféle színű, szagú, nemzetiségű, korú, vallású, gondolkodású nőtől, hogy azt éreztem, azzal, hogy szülök, egyszerre minden nőhöz kapcsolódom, és ezt azóta is érzem. Nekem nagyon fontosak a női barátságaim, és igazából lehetne még több, ha beleférne az életembe — például erről is fogok egy dalt írni. Azt gondolom, hogy úgy, ahogy két nő vagy több nő tud beszélgetni, úgy a férfiakkal soha nem tudunk. Imádom a férfiakat, de amit két nő tud egymásnak adni — ahogy összeülnek a kávézóban és összebújnak, és puszilgatják egymást, simogatják egymást, és ettől elmúlik az, ami a szívükön van —, ezt egy férfival nem lehet. És a szülés után is van egy csomó téma, amiből dal született, csak azt még nem vettük föl a dongós repertoárra.

— Mikor láthatunk téged legközelebb Szatmáron?

— Az erdélyi magyarság számíthat a közeljövőben egy turnéra, vagy idén ősszel vagy jövő tavasszal. Szatmárra is el szeretnénk jönni.

 Babos Krisztina