A hagyományokhoz híven, augusztus utolsó szombatján ezúttal is gróf Széchenyi Istvánra emlékeztek Kőszegremetén a Domokos-dombi obeliszknél, ám idén sokkal kevesebben gyűltek össze, hogy leróják kegyeletüket a „nemzet napszámosa” előtt.

Az ünnepségre a gróf születésének 224. évfordulója mellett az is alkalmat ad, hogy az avasi kis magyar falu fölött áll a „legnagyobb magyar” mindmáig egyetlen, 1861-ben emelt, szabadtéri erdélyi emlékműve. Bár Széchenyi soha nem járt az Avasban — Szatmár megyében is csak párszor, a Károlyi grófok nagykárolyi kastélyában —, elevenen él a kőszegremeteiek szívében és lelkében. 154 évvel ezelőtt, alig egy évvel a gróf halála után, egy maréknyi hazafi, Henter Ferenc kurátor vezetésével eldöntötte: Széchenyi-emlékoszlopot emelnek. S pár hónap múlva már állt is a falu fölötti Domokos-dombon a hat méter magas kőobeliszk, a „Nagyok közt is a legnagyobbnak, dicső emléket!” állítva. A remeteiek akkor még nem tudták, hogy az obeliszk a történelmi Magyarország egyik legelső Széchenyi-emlékműve lesz, ami önmagában is felértékeli tettüket. Az emlékmű avatása az egész Avas ünnepe volt, beleértve a szomszédos román falvak lakosságát is, akik olyan jól érezték magukat, hogy „kalappal itták a bőkezű szinérváraljai adakozó, Mándy Bertalan földbirtokos borát”, a közeli hegytetőn pedig egy teljes hétig égett — bevilágítva a vidéket — a Széchenyi tiszteletére rakott máglya.

Az emlékmű 154 éves fennállása alatt kétszer volt veszélyben: az 1940-es bécsi döntés előtt, amikor a kivonuló román határőrök le akarták dönteni, ám három pár lóval sem sikerült elhúzatni — a feldühödött határőr kapitány szétverette az oszlop eredeti, 1861-es állítására emlékeztető márványtáblát (ezt egy év múlva helyettesítették); másodszor Ceauşescu akarta lerombolni, ám erre szerencsére nem került már sor. Az obeliszk jelenlegi lánckerítése 1990-ben, Széchenyi gróf halálának 150. évfordulója alkalmából készült, az oszlop déli oldalán található dombormű pedig a szatmári származású, nyíregyházi szobrászművész, Zagyva László alkotása és ajándéka.

Szombaton, a hagyomány szellemében, a helyi református templomban — a nagyon szép egyházi énekeket követően — Sziszik József lelkipásztor igehirdetésével kezdődött a kőszegremetei Széchenyi-megemlékezés. „Én vagyok az első és utolsó, aki halott valék, pedig élek — idézte Jézus szavait a prédikátor. – A mi életünk vége viszont az, ha halottak leszünk, pedig élünk. Nyomorultak vagyunk, mert Isten akaratának nem nagyon akarunk és tudunk megfelelni; szegények vagyunk, mert bármit is adott, csak keveset fogadtunk el tőle, attól való félelmünkben, hogy nagy feladatokat is ró reánk. Ugyanakkor gazdagok is vagyunk: ragyogásunkat, értékünket nem tudja elvenni senki. Igaz, az emberek legtöbbjének az kell, ami ebben a földi életben jelenti a gazdagságot, a kézzel fogható javakat. Pedig: tetteid fognak minősíteni téged! Széchenyi tudta, mire kell használnia a sok tálentumot, amit Istentől kapott. Igaz, 36 évesen jön rá, hogy nem katona, hanem más, országépítő kell legyen. És vállalja ezt a feladatot: odaáll, nem csak szavakkal, de egész vagyonával, és megmutatja, mire képes a Jézusban bízó ember, még ha bogarasnak, netán bolondnak nézi ezért a világ. A magyar nemzet nagy nyomorúsága, hogy mindig a másikat ócsárolja a bukásokért, a dicsőséget viszont mindig magának akarja. Isten megpróbál bennünket sok olyan dologgal, amit szeretnénk elkerülni és nem mindig a mi szánk íze szerint készíti a jövőt, de aki hű hozzá mindhalálig, annak adja az élet koronáját. Széchenyi halála ma sem tisztázott, valószínűbb, hogy gyilkosság volt és nem öngyilkosság. Vannak útjaink, amiket be kell járnunk — lehet egyedül is, de minek? Istennel más, nem mindig könnyebb, de mindig jobb.” Az igehirdetést követően dr. Enyedi István szólaltatta meg a 120 éves, felújított orgonát, Liszt, Bach, Lemmens, Pachabel egy-egy művét adva elő.

A templomból a Domokos-dombon lévő emlékműhöz zarándokoltak a megemlékezők, akik az elmúlt évekhez viszonyítva jelentősen kevesebben voltak — talán a kánikula, talán a faluban szervezendő nagy létszámú keresztelő miatt, vagy talán mert most nincs kampányév. Az obeliszk tövében Sike Lajos főszervező üdvözölte az egybegyűlteket: „26 éve rendezem ezt az ünnepséget, hagyományt teremtettünk belőle és Kőszegremetének, ennek a református falunak nevét ma már mindenhol ismerik, de elfáradtam. Nagyon sok munkával jár egy ilyen rendezvény létrehozása és úgy érzem, meg kell pihennem, a stafétát át kell adnom a fiataloknak” — mondta, ugyanakkor kihangsúlyozta:mindig büszkének kell lennünk Széchenyire, a „nemzet napszámosára”.

Ünnepi gondolataiban Péchy Mária, a budapesti Országos Széchenyi Kör elnöke örömmel jelentette ki: „Szívemnek ez a legkedvesebb Széchenyi-emlékhely! Csodálatos a domboldalt körülőlelő táj — földrajz szakos tanárként is mondom: ilyen szép, szabályos medencét, mint az avasi, nemigen láttam” — fogalmazott, hozzátéve: Széchenyi gondolatai és útmutatói örök érvényűek, különösen napjainkban, amikor az igazi értékek kopni látszanak.

„Ez az obeliszk a mi megmaradásunkat jelképezi. 1861 óta áll itt rendületlenül, a magyar történelem talán legkomplexebb (katona, közgazdász, politikus, író) személyiségének állítva emléket. A szomorú, hogy azóta sem termett a magyar politikában, közéletben olyan, aki meg tudta volna közelíteni nagyságát” — mondta Kereskényi Gábor képviselő, aki ünnepi beszédét egy Széchenyi-idézettel zárta: ”Szorgalmasan dolgozom..., s önérzetesen — Ha lenyírják a szárnyamat — járok majd a lábamon: ha azokat is levágják, a kezemen járok, ha azokat is kitépik — hason csúszok!”

A beszédek közben a Bartók Béla Hagyományőrző Kulturális Egyesület zenekara és Szatmári Elemér daróci református lelkipásztor Kossuth-nótákat énekelt, annak ellenére, hogy történelmünk két kimagasló egyéniségének viszonyát „kutya-macska barátság” jellemezte. Bár mindketten elismerték a másik nagyságát, az általa képviselt eszméket, sokat és sokszor vitáztak — mégis, Széchenyit Kossuth nevezte el a „legnagyobb magyarnak” és emlékiratait azzal zárja: „a nemzetiségekkel kapcsolatos kérdésekben jobb lett volna, ha Széchenyire hallgatunk”.

A Domokos-dombi megemlékezés szavalatokkal, majd az emlékmű megkoszorúzásával ért véget, a budapesti, nyíregyházi és hazai megemlékezők koszorúi mellett az obeliszkre került a Szegedi Széchenyi Kör piros-fehér-zöld szalagcsokra is, az ünnepség pedig a Szózat eléneklésével zárult.

Szabó Kinga Mária