— Július kilencedikén Szatmárnémetiben, a Falvak mécsesei díjátadón a laudációban elhangzott, hogy Ön közgazdászként szocializálódott, mielőtt a fotográfia felé fordult volna. Mit vitt át ez a számokban, és makrogazdasági mutatókban gondolkodó szemlélet a fényképezésbe, illetve a kiállítás-szervezésbe, és mi az, amit az új pályán, a siker érdekében, tudatosan el kellett felejtenie eredeti hivatásából?
— Vállalkozóként az elmúlt közel harminc évben a közgazdász diplomámat nem igazán tudtam közvetlenül hasznosítani. Azt hiszem, mindannyian tudjuk, hogy az elmélet és a gyakorlat között sokszor nagy a különbség, és végső soron az életben megszerzett tapasztalatok visznek igazán előre. Ettől függetlenül úgy gondolom, hogy egy diploma mindig érték, jó, ha ott van az ember „zsebében”. Nekem később abban is segítséget jelentett, hogy a vállalkozásom lezárása után könnyebben elfogadásra kerüljek az új munkahelyemen.

A fotográfiában azonban mégis sokat profitáltam abból a szemléletből, amelyet a közgazdaságtan adott. Bár korábban is fényképeztem, amikor komolyabban kezdtem foglalkozni a fotózással, nagy hangsúlyt fektettem az elméleti felkészülésre. Tudatosan készültem arra, hogy ha olyan közegbe kerülök, ahol már tapasztalt fotósok dolgoznak, ne az tűnjön fel, hogy még a pályám elején járok. Talán ezzel némileg ellent is mondok annak, amit az elmélet és a gyakorlat kapcsolatáról az előbb mondtam, de úgy érzem, a kettő együtt működik igazán jól.
Amit viszont tudatosan el kellett engednem a korábbi gondolkodásmódból, az az a törekvés volt, hogy mindent számokkal és mérhető eredményekkel értékeljek. A fotográfia sokkal inkább az érzelmekről, az intuícióról és a pillanat megérzéséről szól. Egy jó kép értékét nem lehet statisztikákkal vagy makrogazdasági mutatókkal mérni. Ehhez meg kellett tanulnom más szemmel nézni a világot, és elfogadni, hogy a kreativitásban a megérzés legalább olyan fontos, mint a logika.

— A Falvak mécsesei díjjal kifejezetten a vidéki közösségek értékeinek megőrzését ismerik el. Ön szerint mi az, amit egy fényképész tehet egy eltűnőben lévő falusi hagyomány megőrzése érdekében, amit egy néprajzkutató vagy helytörténész nem?
— Úgy gondolom, hogy egy jó fénykép nem helyettesíti a néprajzkutató vagy a helytörténész munkáját, hanem kiegészíti azt. Az általuk dokumentált és feldolgozott értékek elsősorban a szakemberek és a kutatók számára jelentenek fontos forrást, míg egy fénykép sokkal közvetlenebbül tud hatni. A vizuális nyelv mindenki számára érthető, ezért a fotó a hétköznapi emberekhez is közelebb viszi a falusi hagyományokat, az emberi sorsokat és a megőrzésre érdemes értékeket.

Egy jól elkészített fénykép képes arra, hogy érzelmeket váltson ki, és olyan embereket is megszólítson, akik talán soha nem vennének a kezükbe egy néprajzi tanulmányt vagy helytörténeti kiadványt. Éppen ezért a fotográfia fontos szerepet játszhat abban, hogy ezek az értékek ne csak dokumentálva legyenek, hanem valóban el is jussanak a közösséghez.
Külön öröm számomra, hogy Romániában több magas színvonalú, néprajzi és etnográfiai témájú fotópályázat is létezik. Tapasztalataim szerint más országokban jóval ritkábban találkoztam ilyen kezdeményezésekkel. Ezek a pályázatok arra ösztönzik a fotósokat, hogy tudatosan dokumentálják a még élő hagyományokat, a falusi élet mindennapjait és az egyre inkább eltűnő szokásokat. Ennek köszönhetően olyan fotóanyagok születnek és maradnak fenn, amelyek már ma is jelentős értéket képviselnek, és évek, évtizedek múlva felbecsülhetetlen dokumentumai lesznek egy letűnő világnak.

— Korábban többször is elmondta, hogy fontos Önnek a helyi fotószalonokon való részvétel. Miért? Ilyenekben más fotókkal vesz részt mint más, nagyobb, esetleg több fotóst bemutató kiállításokon?
— A mai világban a fotózás is egyre inkább a pénz által meghatározott irányba tolódik. Kevesen tudják, hogy akár egy helyi, akár egy nemzetközi fotószalon esetében a pályázó csak a részvételi díj befizetésével véglegesítheti a nevezését. Ez önmagában is kizárja azt a tévhitet, hogy a fotós számára ez valamilyen üzlet lenne.
Hogy miért fontos számomra a helyi fotószalonokon való részvétel? Elsősorban azért, mert szeretnék hozzájárulni a helyi fotóművészeti élet fennmaradásához, nemcsak szellemi, hanem – a nevezési díjakon keresztül – bizonyos mértékig anyagi értelemben is.

Néhány évvel ezelőtt mi magunk is több alkalommal szerveztünk nemzetközi fotószalont Nagykárolyban. Akkor saját bőrünkön tapasztaltuk meg, milyen komoly szervezőmunka, mennyi idő, energia és milyen jelentős anyagi kihívás áll egy ilyen rendezvény mögött. Éppen ezért döntöttem el, hogy azokat a szervezőket, akik ma is vállalják ezeket a nehézségeket, legalább annyival támogatom és elismerem, hogy részt veszek a pályázataikon.
Ami pedig a második kérdést illeti: alapvetően ugyanazokkal a képekkel pályázom helyi és nemzetközi fotószalonokon is. Inkább az adott pályázat témája és kiírása határozza meg a válogatást, nem pedig az, hogy helyi vagy nemzetközi rendezvényről van szó.

— Nemcsak alkotóként, hanem zsűritagként is jelen van nemzetközi szalonokon. Mi az a hiba vagy klisé, amit zsűriként újra és újra lát – és ami miatt egy technikailag kifogástalan kép mégis érdektelen marad?
— Kezdjük az elején. A zsűrizéssel kapcsolatban két alapvető dolgot érdemes tudni.
Az első és legfontosabb, hogy a zsűrizés előtt és közben nem tudjuk, ki készítette a képet, sőt még a címét sem látjuk. A fotók név nélkül, azonosító számmal kerülnek elénk, így kizárólag maga a kép alapján döntünk. Az alkotók neve csak az eredményhirdetés után derül ki, amikor a szervezők közzéteszik a végeredményt.
Persze előfordul, hogy egy-egy ismert kép már több szalonon is szerepelt, és néha felismerjük. Ilyenkor magunkban talán elsóhajtjuk: „Ez már megint itt van…”, vagy éppen azt, hogy „Na, ez tényleg jó kép.” De ettől még ugyanúgy próbálunk objektíven pontozni. Jó, bevallom, néha azért emberből vagyunk.
A másik fontos dolog, hogy a zsűrizés alapvetően szubjektív. Egy zsűri általában három vagy öt tagból áll, és természetes, hogy nem mindenki ugyanazt keresi egy fotóban. Ha a pontszámaink közel állnak egymáshoz, abból látszik, hogy hasonlóan értékeltük a képet. A nagyobb eltérések viszont teljesen természetesek, hiszen mindannyiunknak más a látásmódja, más témák állnak közel hozzánk, és mást tartunk igazán erős alkotásnak.

Ami számomra gyakran hiba, az a túlzott megfelelési vágy. Sok képen érződik az erőlködés, hogy mindenáron díjnyertes fotó szülessen. Ettől a kép sokszor túlgondolt lesz, és elveszíti a természetességét. Pedig a legerősebb fotók általában őszinték és egyszerűek.
És még egy személyes megjegyzés. Amikor a pályázók megtudják, hogy zsűritag leszek, valamiért előszeretettel küldenek repülős fotókat, mert tudják, hogy közel áll hozzám ez a téma. Na, ilyenkor vagyok a legkritikusabb… és néha egy kicsit irigy is. 

— Az Ady-versekre épülő szilágysági sorozatánál a képanyag egy irodalmi szöveghez igazodott. Fordítva működik-e ez néha? Tehát előfordul, hogy nem egy versből lesz fotó, hanem egy már meglévő fotó mutat meg Önnek valamit egy versből, amit korábban nem látott ebben?
— Valójában két olyan projektem is van, amelyet Ady Endre versei, illetve egy-egy vers címe ihletett.
Az első az Értől az Óceánig című kiállításom, amely 2024-ben, a Magyar Kultúra Hete alkalmából jött létre. A cím egyszerre utal Ady híres versére és a saját utamra is. Azt szerettem volna megmutatni, hogy az Érmellékről indulva, hétköznapi emberként és fotósként a képeim eljutottak a világ számos pontjára, jelképesen a fotográfia nagy „óceánjába”.
A másik projekt a Hepehupás, vén Szilágyban. Sokszor elmondtam már, hogy a fotós pályafutásomban az igazi áttörést a Szilágysági Fotóstábor jelentette, amelyet idén már kilencedik alkalommal rendeznek meg. Itt tanultam meg igazán, hogyan dolgoznak a nagy fotográfusok, mennyi türelemre, odafigyelésre és bizalomra van szükség ahhoz, hogy egy portré alanya megnyíljon, és önmagát adja.

Az évek során olyan gazdag képanyag gyűlt össze, hogy egy-egy új kiállítás összeállításakor sokszor komoly dilemmát jelent, melyik képek maradjanak, és melyeket váltsam le. Mindig készülnek új kedvenceim, de a régebbi fotókhoz is erős érzelmi kötődés fűz. A válogatásnál azt is figyelembe veszem, hogy az adott városban, az adott kiállítótérben mely képek és témák szólíthatják meg leginkább a közönséget.
És hogy a kérdésre is válaszoljak: nem mindig egy Ady-versből születik meg egy fotó. Sokszor éppen fordítva történik. Elkészül a kép, és csak később fedezem fel benne egy Ady-vers hangulatát vagy üzenetét. Nem feltétlenül szó szerinti idézetet választok, inkább olyan utalást, amely megidézi Ady szellemiségét.
Persze arról sem szabad megfeledkezni, hogy a szilágysági táj önmagában is inspiráló. Gyakran szoktam mondani: nekünk ez a mi Toszkánánk.

— Ha száz év múlva valaki csak az Ön képeiből próbálná megérteni, milyen volt Szatmár megye és a Partium a XXI. század első felében, mi az, amit biztosan megértene?
— A multikulturalitás, amely mindig is jellemezte ezt a vidéket és az itt élő közösségeket. A modern világ sok mindent elvesz, ugyanakkor sokat hozzá is ad a mindennapjainkhoz. Száz év múlva azonban ezek közül sok dolgot talán már csak fényképeken keresztül lehet majd megismerni.
A másik, amiről remélem, hogy megmarad, az a gasztronómiai egyediség, amelyet a vidéki környzetben ma is őriznek. 
Kevesen tudják – talán csak a természetjárók –, hogy milyen gazdag és változatos a bennünket körülvevő természeti környezet. Igaz, újra megjelentek olyan fajok is, amelyek évtizedek óta nem voltak fellelhetők a környéken. Ezek megörökítésével egyfajta értékmentést is végzünk, mert sajnos a természet az ember negatív hatásai miatt rendkívül törékeny. Könnyen elképzelhető, hogy újabb száz év múlva ez a kedvező folyamat ismét megfordul.

— Ma már mindenki mindennel fotóz. De van igazi utánpótlás? Van jövője Szatmár megyében a profi, művészi szintű fotográfiának?
— Erre könnyű és egyértelmű a válasz: igen. A fotóklubunk mindig is támogatta és egyengette a fiatalok útját. Voltak és vannak olyan fiatal fotósaink, akik új szemléletet hoznak, modernebb gondolatokkal és más megközelítéssel gazdagítják az alkotói közösséget. Ez szerintem nagyon fontos, mert ettől marad élő és sokszínű a fotográfia.
Ma már valóban mindenki mindennel fotózik. A mobiltelefonok is egyre jobb képeket készítenek, és egyre jobban vissza tudják adni azt, amit az ember meg szeretne mutatni, legyen szó tájról, emberekről vagy a mindennapokról. Nem is kell, hogy mindenki profi fotós legyen. De ha valaki megnézi a fotósaink munkáit, és azokból inspirációt merít, akkor már megérte. Lehet, hogy a következő képét már egy kicsit tudatosabban készíti el, és ettől a végeredmény is jobb lesz. Szerintem ez is a fotográfia egyik feladata.

— A mesterséges intelligencia ma már technikailag szinte bármit képes előállítani és nincs ez másképp a fényképeket illetően sem. Ön szerint ettől felértékelődik a valódi fotográfia, vagy épp ellenkezőleg: nehezebb lesz súlyt adni a valódi fényképnek?
— A mai ember, de főleg a fiatalok egy része, mintha egy álomvilágban élne, és sokszor teljesen elrugaszkodik a valóságtól. Ez a tendencia a fotográfiában is egyre inkább a mesterséges intelligencia irányába tolódik.
Véleményem szerint mindig az arányokkal van a probléma. A mesterséges intelligencia használható olyan dolgokra, amelyek valóban hasznosak a fotográfiában is, és ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni. A kérdés inkább az, hogy hol húzzuk meg a határt.
Akik viszont a hagyományos technikákat alkalmazzák – és szerencsére egyre többen vannak –, azok egy szűkebb rétegközönséget szólítanak meg. Ez önmagában nem baj, hiszen értéket teremtenek. Inkább az a kérdés, hogy lesz-e mindig olyan közönség, amely felismeri és értékeli ezeket az értékeket. Szerintem ma inkább ez jelenti az igazi kihívást.

— Mi a véleménye a fényképek utólagos digitális szerkesztéséről, az „utómunkáról”?
— Ezt mindig az adott helyzet vagy maga a fotó határozza meg. Utómunka mindig is volt, van és lesz. Azért mondom, hogy mindig is volt, mert a fotósok régen is éltek a kor lehetőségeivel, csak sokkal szerényebb eszközökkel.
Ma már kevés olyan kép kerül ki a fotós kezéből, amelyen ne történt volna kisebb-nagyobb mértékű utómunka. Ahogy korábban is említettem, itt is a mértékletesség a legfontosabb. Olyan beavatkozásokat tartok elfogadhatónak, amelyek valóban hozzáadnak a képhez, például a vágás vagy a zajszűrés.

Vannak azonban olyan műfajok – elsősorban a természetfotó és a riport/sajtófotó –, ahol az utómunka lehetősége nagyon korlátozott, vagy szinte egyáltalán nem megengedett. A nemzetközi fotószalonok kiírásaiban ez alapfeltétel a természet- és a photojournalism kategóriákban. Annyira komolyan veszik ezt, hogy ha bármilyen kétely merül fel egy kép hitelességével kapcsolatban, bekérik a digitális negatívot (RAW fájlt), és ha az eltérések ezt indokolják, a fotót akár ki is zárhatják a pályázatból.

A Duna-deltában napkeltekor és napnyugtakor készült képeim közül többön egyáltalán nem alkalmaztam utómunkát. Olyan különleges fények és színek fogadtak, hogy úgy éreztem, csak rontani lehetne rajtuk. Ezeket a képeket gyakran említem példaként is, mert jól mutatják, hogy a természet önmagában is képes olyan látványt teremteni, amelyhez nem kell digitális manipuláció.

— Az elmúlt tíz évből melyik fotóját venné le ma a falról – nem azért, mert rossz, hanem mert ma már másként látja a világot? Változik a fotósnak a szemlélete, kritikus régi önmagával, esetleg a régi felszereléssel szemben?
—  Talán ezt a képet választanám, amelyet csatoltam. Sokat dolgoztam rajta, mégis úgy érzem, hogy végül nem lett teljesen olyan, amilyennek elképzeltem. Igaz, ha a címével együtt nézzük – „Mennybe menet” –, talán jobban átjön a mondanivalója.
Ugyanakkor érdekes dolog, hogy amikor évekkel később visszanézem a régi, már-már elfeledett képeimet, sokszor éppen az ellenkezője történik. Meglepődöm, hogy egy-egy fotó valójában mennyire jól sikerült, és elgondolkodom azon, miért nem használtam fel annak idején.
A fotós szemlélete folyamatosan változik. Változik a látásmódja, a technikája, a felszerelése, de leginkább ő maga. Vannak régi képeim, amelyeket ma már egészen másképp készítenék el, és vannak olyanok is, amelyekre ma is ugyanúgy büszke vagyok. A fejlődés része az önkritika, de az is, hogy időnként újra felfedezzük a saját korábbi munkáink értékeit.
Végül mégis választani kell. Ahogy a mondás is tartja: „A kevesebb néha több.”

Szerkesztette:
Princz Csaba
(Fotók: Bikfalvi Zsolt felvételei)