„Az Isten itt állt a hátam mögött/ s én megkerültem érte a világot” — írta József Attila, aki tudta, hogy „még nem nagy az ember,/ de képzeli hát szertelen”, majd hozzáteszi: „kísérje két szülője szemmel:/ a szellem és a szerelem.” Gyakran panaszkodunk, hogy a kultúra és művészet válságban van, pusztulnak értékeink, és alig vannak olyanok, akik új értékeket teremtenek. Néhány évtizede még sok értékes irodalmi alkotáshoz juthatott hozzá az olvasó, s ezek a könyvek, noha nagy példányszámban jelentek meg, mégis gyorsan vevőre találtak. Akkor még nem érettségizhetett le az a fiatal, aki nem olvasta ki nagy klasszikusaink legismertebb regényeit, aki nem tudta a kötelező verseket. Most Vörösmartyval együtt kérdezzük: „Ment-e könyvek által előbbre a világ?” Megkerültük-e a világot, hogy megtaláljuk a szellem és a szerelem keresett szigetét? Sok minden megváltozott néhány évtized alatt. Régebben alig volt olyan serdülőkorú fiatal, aki ne írt volna szerelmes verset, ma már olvasni sem igen olvasnak szerelmes verseket a fiatalok. Vajon miért? Talán azért, mert otthon sem látnak könyvet az asztalon, s a könyvespolc is hiányzik a szobaberendezésből. Elszomorító az, amikor a gyermek együtt nézi szüleivel a televíziós szappanoperákat, melyekből bármit megtanulhat, csak normális életformát nem.

Mert mi a kultúra célja? Értékrendet teremteni. Az igazi értékrend nem a bulvárból alakul ki — az lehetne elrettentő példa a szülők számára —, az igazi értékrendet magunkkal hozzuk szüleinktől, a közösségtől, amelyben felnövünk, amihez majd hozzáteszünk mi is valamit: egy magatartásformát, egy tudásanyagot és a jövőbe vetett hitet, hogy tudunk egymásért élni és megmaradni. A Magyar Kultúra Napját ünnepeljük, ám nagyon sokan semmi jelentőséget sem tulajdonítanak ennek a napnak. A „nem írok, nem olvasok” elv alapján másra bízták szellemvilágunk építését, pedig már sokszor beismertük, hogy ezt a világot csak mi tudjuk felépíteni: „ez a mi munkánk,/ és nem is kevés!”

 Elek György