Matusinka Beáta, a Szatmári Friss Újság marketingigazgatója felkérésére a következő hetekben, hónapokban néhány közismert szatmári helyszín, épület, témakör bemutatására vállalkozom. Célom az ismeretterjesztés, a helyi értékek alaposabb bemutatása mellett olyan szempontok körvonalazása, amelyek legszebb reményeim szerint hozzájárulhatnak egy korszerűbb, rugalmasabb, aktívabb lakossági magatartásmód, városrendészeti nézőpont kialakításához a közeljövőben.

Szatmári séták Muhi Sándorral

Szatmárnémeti lakosai számára ma már természetes, hogy a régi városközpontban egy szép, rendezett, folyamatosan karbantartott park áll fákkal, virágokkal, padokkal, sétányokkal, szökőkutakkal. Olyanokkal is találkoztam, akik hajlamosak azt hinni, hogy ez mindig így volt és így is marad. Erről természetesen szó sincs, s hogy megértsük, miért nem, ismernünk kell az előzményeket.

Három évszázada főtér, piactér sem volt ezen a helyen, a város maihoz kicsit hasonló képe a 18. században kezdett kialakulni, a szatmári béke, a vár lerombolása, a Szamos kiságának levágása és kiszárítása, Szatmár és Németi egyesülése, a szabad királyi város státus elnyerése utáni időszakban. A 18. század második felében épült a földszintes Vécsey-ház, amelynek megmaradt része ma is látható a Művészeti Múzeum udvarán, az ún. Tornyos ház, amely a Pannónia, Dacia szálló telkén állt, a régi plébánia, és a kis plébániatemplom épülete, a mai székesegyház magja. Ezzel párhuzamosan alakult ki a piactér, a velejáró bódékkal, fogadókkal, istállókkal, kocsmákkal, magánházakkal.

A 19. század elején az építkezés új lendületet kapott, elkészült az Ormos ház, a Berenczei Kovátsok emeletes háza, a Korona szálló, és még sorolhatnám. A főtér Kazinczy utcai sarkán még gémeskút állt, ezt kicsit később felszámolták. Piacra, piactérre szükség volt, de a város vezetőinek komoly gondot okozott a lárma, szemét. Már Hám János idején történtek kísérletek a székesegyház környékének megtisztítására, az 1864-ben felállított Kölcsey-szobornak sem kedvezett a vásári forgatag. Mivel a városatyák a piaccal nem tudtak mit kezdeni, a 19. század végén a szobrot költöztették el a Láncos-templom előtti kis parkba.

Kiss Gedeonnak köszönhetően, a város masszív fásításával kezdődött el a múlt századfordulón az a folyamat, amely a húszas, harmincas években, több szakaszban a park kialakításához, folyamatos csinosításához vezetett. Szatmárnémeti a városkép megújítása terén ekkor sem tartozott az élenjárók közé, és ez sajnos napjainkban sem mondható el róla. A park kialakítása a helység iparosodásával, közművesítésével, korszerűsítésével párhuzamosan történt. A városközpont arculatának formálásához nagymértékben hozzájárult a püspöki palota kertjének megkurtításával kialakított Sugárút is. Az egyre szépülő, gazdagodó park népszerű lett a lakosok körében, a környékét rendszeresen takarították, a sétányokon rendőr posztolt, egy időben még bérelhető karosszékek is voltak itt. A harmincas évek elején készítette el Cornel Medrea a Lucaciu-emlékművet, amelyet itt állítottak fel. A parkot szökőkúttal, díszvázákkal, fákkal, cserjékkel ékesítették, és az egykori zajos, szemetes piactér emléke egyre inkább feledésbe merült.

A kommunizmus éveiben elköltöztették a Lucaciu-szobrot, helyére a Szovjet Hősök Emlékműve került, és maradt is az 1989-es változásokig. A főtér épületei közül ekkor került lebontásra a Kováts ház, valamint a Tivoli vendéglő, a megüresedett telkekre épült az Aurora szálló, valamint a Divatház. Mindkettő, különösen az utóbbi máig idegenül hat ebben a patinás, a 19. századvég hangulatát idéző környezetben.

A parkot továbbra is gondozták, de anyagi okok miatt jelentősebb, radikálisabb változtatásokra csak a megyésítés utáni években, 1968 után került sor. Ekkor készült el az új szökőkút, Domokos Lehel szatmári származású szobrászművész alkotása. Ennek állapota mára sokat romlott, megérett egy alapos, radikális felújításra. Lebontották a püspöki palota mellett álló régi városháza épületét, a telkét parkosították, közepére került Iuliu Maniu mellszobra.

1989 után a Szovjet Hősök Emlékművét elköltöztették, a Lucaciu-szobor pedig visszakerült eredeti helyére, a közelmúltban tisztították meg, újították fel a talapzatát. Renoválták, korszerűsítették a parkban álló közvécét, a virágárusok számára fedett sétányszakaszt alakítottak ki a Zsidó korzóval szemben, a park városnapok, ünnepi, alkalmi rendezvények, előadások, koncertek színterévé vált. Ezzel párhuzamosan zajlott a járdák, sétányok karbantartása, a főtér néhány régi épületének renoválása, a székesegyház előtt felállították Hám János egész alakos bronzszobrát, és még sorolhatnám a folyamatos változásokat.

Arról, hogy milyen legyen a főtéri park az elkövetkezőkben, hosszasan lehet és kell beszélni, mert közügy. Nem szeretnék jóslásokba bocsátkozni, de megítélésem szerint elég szétnézni néhány dinamikusan fejlődő nagyobb európai, erdélyi város főterén ahhoz, hogy megsejthessük a jövőt. Tudom, egyelőre ezt szentségtörés lenne megfogalmazni, kimondani, leírni, hiszen a közzététel pillanatában kiváltaná a természet- és környezetvédők, valamint az idősebb lokálpatrióták jogosnak és messzemenően indokoltnak vélt felháborodását. Ez történt Kolozsváron, Nagybányán, Nagyváradon és még sok más helyen is, tehát a reakciók borítékolhatóak.

Részben igazuk volt a háborgóknak, hiszen fákra, virágokra, természetes környezetre minden mennyiségben szükségünk van. Majd, amikor mindezt nem csak hangoztatjuk, hanem valóban felismerjük a meghatározó szerepüket, jelentőségüket, talán sor kerül a város legnagyobb, legjelentősebb üdülőövezetének kialakítására: a Szamos medrének megtisztítására, a part közhasznú, közérdekű rendbe tételére, parkosítására is a nagy strandtól a sárga hídig. Megítélésem szerint Szatmárnémeti elsősorban ezzel igazolhatná, hogy szereti a természetes környezetét, és gonddal, felelősséggel óvja, védi, hasznosítja azt valamennyiünk örömére.

Muhi Sándor