Valahogy mindig úgy tűnik, hogy nincs jobb a rossznál, az a néhány véleményformáló személy, aki előre tolja, azt mondja: „Inkább ő, mint egy olyan, akit mások irányítanak.”

Halász Nándor folyton azt szorgalmazta, hogy a község épített öröksége (középületek, templomok, emlékhelyek, temetők…) legyen gondozva, hogy a közös értékek a lehető legjobb állapotban maradjanak fenn az utókor számára. Halász Nándor nem egy diplomás ember, de sokat olvasott és olvas ma is, általános műveltség szempontjából jól felkészült, ha a történelemről kezd el beszélgetni az értelmiségiekkel, sokszor kiemelkedik ismereteivel, könnyen nehéz helyzetbe tudja hozni a lelkipásztorokat és a pedagógusokat is. Nem emiatt nem szeretik, hanem azért, mert munkát akar adni azoknak, akiknek tulajdonképpen feladatuk lenne a helytörténeti ismeretek gazdagítása, valamint azok megismertetése. Egyértelmű, hogy ez az értelmiség dolga lenne, de éppen ők gondolják azt, hogy a helytörténeti kutatás nem sorolható a munkaköri kötelességeik közé. A szabad szájú községi tanácsos ironikusan megjegyzi néha: „Bizonyára annak sem örülnének, ha valaki számon kérné tőlük azokat a feladatokat, amelyek a munkaköri kötelességeikhez tartoznak.”

Halász Nándor ilyenkor nem sértegetni akar, de a szavak között igyekszik felhívni a figyelmet arra, hogy az ő munkaköri feladatai között sem szerepel nagyon sok olyan tevékenység, amit a közösség érdekében tesz. Szívügyének tekinti, hogy az utókor számára maradjanak meg és váljanak ismertekké azok a kulturális örökségek, amelyeket az itt élő elődök hoztak létre. Nem igaz az, amit sokan el akarnak hitetni vele: hogy a fiatalokat nem érdekeli a múlt, és amúgy is a többségük el fogja hagyni a szülőföldet. Halász Nándor azt tartja, hogy valóban kár azokért, akik elmennek, de minden tisztelet azokat illeti, akik maradnak, akiket még nem késő megtanítani arra, hogy a helyi örökség a legnagyobb kincs számukra.

Ki hívhatná fel a közéletet befolyásolók és alakítók figyelmét arra, hogy a Halász Nándorok, akik néha fárasztók és idegesítők tudnak lenni, ösztönszerűen vagy valami megmagyarázhatatlan módon látják, hogy az, ami most történik, a helyi örökségeknek, a kisebb és nagyobb települések kincseinek a pusztulása?

Könnyebb ezeket a kincseket elengedni, mint a különböző munkakörökbe be nem sorolható tevékenységekkel megtartani. Nem egy jóleső érzés számunkra, amikor visszatekintünk a történelem alakulására. Van miből tanulni, mára már kikristályosodott, mi az, amire oda kell figyelni. Hány olyan történelmi emlékhelyünk van, melyeknek már csak a romjaik vannak, és hány olyan, amelyeknek a régészek keresik a nyomaikat? De ne menjünk messze, maradjunk meg a jelenben, és nézzünk szét magunk körül, hány műemléképületünk tart a pusztulás felé, és hány történelmi jelentőségű ingatlant bontanak le, hogy a helyére modern, a környezetbe nem illő épületet emeljenek.

Lehet, hogy a fiatalabbak számára sokkal jobb látványt biztosítanak a modern épületek, talán amiatt is, mert azoknak nem kell megtanulni a történetét, nem kell tudni, hogy kik építették, és hányszor cseréltek gazdát létezésük során, rendszerváltásokkor vagy éppen a családok válságos időszakaiban. A legnagyobb baj az, hogy ezekkel az épületekkel együtt elpusztul az a szellemiség is, ami megtartotta egy település közösségét, ami meghatározta a fejlődését. A modernizálódott faluhoz nem köti semmi a lakókat, mert ugyanazt találják meg máshol is, nem kell beilleszkedni, csak le kell másolni mások viselkedését. Ez az, amit Halász Nándor lát, és el akar kerülni.

Elek György