„A költő végül úgyis az irgalmasokhoz kerül, kik átvilágítják, tükrözik, feszegetik, hogy is jöhetett létre ez az instabil állapot…” — írja Halmosi Sándor, és ezzel azt is előrevetíti, hogy eleve számol az értetlenséget kendőző, a lényeget megkerülő tudálékos kutakodásokkal a sokak szemében rendhagyónak tűnő költeményei kapcsán.

Megítélésem szerint az „instabil állapot” abból adódik, hogy a kezdetektől megvan benne az a többlet, amely képessé teszi arra, hogy az apró, hétköznapi, banális dolgokban is meglássa, felfedezze a ragyogást, a csodát. Az eddig megjelent köteteinek tanúsága szerint nyilvánvalóan nem azért költő, mert verseket publikál, hanem azért ír verset, mert költőként a mindennapi béklyóktól, zökkenőktől, konfliktusoktól elvonatkoztatva, kicsit felülről szemlélve éli meg, reagálja le a lét ezer ízét. Mindezt, úgy tűnik, nem emberfeletti erőfeszítésekkel, verejtékes munkával fedezi fel; vitathatatlanul a kiváltságosak közül való, akiknek a hétköznapi csodák általában elébe mennek.

Amikor úgy döntött, hogy Szatmáron is megosztja legféltettebb kincseit — az érzéseit, gondolatait, élet- és világszemléletét —, lényegében magától értetődő természetességgel, egyben felfokozott várakozással tért vissza a Páskándi Géza által könyörtelenül, de sok megértéssel, empátiával jellemzett „stílusteremtő stílustalanság” közegébe.

Többszörös hazatérés ez, hiszen egy matematikus, informatikus képzettségű fiatalember tért vissza felnőttként az álmaihoz, a szabadság illúziójához azzal a döntéssel, hogy egy életre elkötelezte magát a költészet mellett.

Haza természetesen csak oda mehet az ember, ahol egyszer már otthon volt. A jelenleg budapesti lakos, szatmári születésű, de német és magyar állampolgár egykori önmagát is keresi itt, de ezt nem a gyakran megszépítő, nosztalgikus és fölöttébb kényelmes érzelgések segítségével teszi, hanem elsősorban a mai fiatalokkal folytatott párbeszéddel. Azt, hogy sikerült megtalálnia a megfelelő hangnemet velük, felkelteni az érdeklődésüket, mi sem bizonyítja jobban, mint a lelkesedés, ahogyan róluk, a fogékonyságukról, nyitottságukról beszél.

Mit tett még a költő zsúfolt erdélyi körútja szabad óráiban Szatmárnémetiben? Fényképezte a régi épületek homlokzatát rejtett szépségek, értékek után kutatva, és mellesleg felkereste egykori rajztanárát, hogy azzal a széthulló világot újra összefogó, ötvöző csodák hasznosságáról, a szabadság nélkülözhetetlen voltáról és a gyerekeink kapcsán megélt újrakezdés bűvöletéről beszéljen.

Nem az én tisztem eldönteni, hogy kell-e költészet, kellenek-e költők a mai világban, azt viszont biztosan tudom, hogy globalizálódó, amerikanizálódó világunkban a fiatalok egyre tornyosuló, szorongató, megszámlálhatatlan kérdéseire választ a hagyományos módszerekkel dolgozó iskolák, a szokatlanul és váratlanul nagy választék útvesztőiben vergődő, túlhajszolt szülők egyre kisebb mértékben adhatnak. Nincs más esélyünk, a művészetekhez, többek között a költészethez, költőkhöz kell forduljunk segítségért, ezért talán nem hangzik elcsépelten, közhelyszerűen az, hogy visszavárunk, Halmosi Sándor.

Muhi Sándor