Van-e olyan fiatal, aki serdülőkorában nem próbált meg verset írni? Régen kevesen voltak, ma már vannak, és nem is kevesen. Ettől függetlenül, ma is gyakran beszélünk arról, hogy mennyire szükséges a költészet éppen a mai világban, mennyire létfontosságú, mennyire nélkülözhetetlen, mert minden kor költészete egy generáció életérzésének a kifejező eszköze. Éppen ezért, a a költészetnek meg van, meg kell legyen a mindenkori funkciója. Ma is műveljük és főleg védelmezzük a költészetet anélkül, hogy tudnánk, mire való, mi ma a vers funkciója, mi az, amit ki kell fejeznie? Holott ami csakugyan szükséges, annak nem kell bizonygatni a szükségességét. Ami elevenen él, annak nem kell hangoztatni a létét. A költészet mindig egybekapcsolódott a fiatalság fogalmával. Most úgy tűnik a világ lakhatatlan, és az értékek nem akarnak a helyükre kerülni. Érdekes módon a költészet ma is tud létezni, holott a világ nagyon szétesett. A költészet létjogosultsága ma sem kérdés. Sokféle módszert ismerünk az emberi kultúra jelenségeinek értelmezésére, értékelésére, és a maga helyén mindegyik hasznos lehet. A nagy kérdés az, hogy az a tevékenység betölti-e a funkcióját, de az is kérdés, hogy van-e egyáltalán funkciója? Ilyen a költészet is. Amikor a költészetről beszélek vagy írok, mindig eszembe jut Székely János felismerése:„A költészet meghalt”. Ki merné, ki tudná érvekkel megcáfolni Székely János szavait. De ki az, aki belenyugodva nem keresné az érveket, az átvilágítás és az elmélyülés lehetőségeit? A legnagyobb probléma az, hogy a mai ember számára olyan sok a gépies segédeszköz, hogy leszokik a gondolkodásról. Érzések nélküli szellemi salakká válik, mert készen kapott információkból él, amelyeket használva elsötétül a belső világa. Ebben a sötétségben nincs szükség versre és érzésekre. A versírás ma már olyanná vált, mint a szerelem. Ez érthető kellene legyen, hiszen nagyon sok vers szerelemről szól. De hol tart most a szerelem? Nincsenek mélységei és magasságai, nincs értelme, csak célja van, ami szintén funkcióvesztést jelent. A vers is oda alacsonyodott, ahova a szerelem: szórakozássá, műkedvelő tevékenységgé. Élt — én hiszem, hogy nagyon sok emberben ma is él — egy ellenállhatatlan erő, amely gyönyörszerzésre irányult, de funkciója a fajfenntartás volt. Aztán az ember kiskapukon keresztül megpróbálta megszerezni a gyönyört anélkül, hogy az funkcióját betöltené. Ezzel a szerelem elvesztette humánus értékét. Ez történt a költészettel is. Miután a versből kimaradt a líra, az érzés, más műfajjá alakult át, ezt a műfajt már nem lehet költészetnek nevezni, mint ahogy nagyon sok esetben a szerelmet se szerelemnek. Az évszázadokon át felhalmozódott szépirodalom ott van a könyvtárak polcain és arra vár, hogy olvassuk őket, hogy tanuljunk belőlük. Az elgépiesedett világban kihűlő emberi kapcsolatok válságát éljük, amiből minden ember a maga életében kell megkeresse a kiutat, ne adjunk okot, lehetőséget arra, hogy valaki kimondja: „A szerelem meghalt!”

Elek György