Székely János az Egy rögeszme genezise című kötetében közölt, 1973-ban írt Ars poetica című esszéjében így ír: „A költészet meghalt. (…) Költői hitvallásom… ma már csak egy szó. Ars poeticám a hallgatás. Versem… versem: a csend.” Vajon mi késztette Székely Jánost, a romániai magyar irodalom akkori legmeghatározóbb költőegyéniségét ezeknek a soroknak a megírására? Hogyan jutott el Székely János ezekhez a felismerésekhez? A modernek meggyőzték arról, hogy a régi módon nem lehet már írni. A konzervatívok arról, hogy az új módon nem érdemes. A költészet meghalt. A költészet, amiért évezredek során legjobbjaink mindenüket odaadták, ami úgyszólván életük értelme volt, meghalt. Ettől függetlenül ma is gyakran beszélünk arról, hogy mennyire szükséges a költészet éppen a mai világban, mennyire létfontosságú, mennyire nélkülözhetetlen. Ma is műveljük és főleg védelmezzük a költészetet anélkül, hogy tudnánk, mire való. Holott ami csakugyan szükséges, annak nem kell bizonygatni szükségességét. Ami elevenen él, annak nem kell hangoztatni a létét. A költők és az irodalmárok igyekeznek bebizonyítani művészetükről, hogy az mennyire nélkülözhetetlen. Pedig tudják sokan, hogy az, amit művelnek, annak nincs már értelme, de ha már erre tették az életüket, ha minden érdekük ehhez fűződik, az ellenkezőjéről próbálják meggyőzni önmagukat és a világot is. Sokféle módszert ismerünk az emberi kultúra jelenségeinek értelmezésére, értékelésére, és a maga helyén mindegyik hasznos lehet. A nagy kérdés az, hogy az a tevékenység betölti-e funkcióját, de az is kérdés, hogy van-e egyáltalán funkciója? Ilyen a költészet is. A teljesség egy része, aminek csak akkor van funkciója, ha részt vesz a teljesség működésében. A konzervatívok bebizonyítják, hogy ahova az avantgárd eljutott, ott már megszűnik a kommunikálás, a költészet megszűnik közlésforma lenni. A modernek viszont azt bizonyítják, hogy a kommunikálás, amihez a konzervatívok annyira ragaszkodnak, ma már csak látszat. Nincs olyan emberi igazság, amit nem lehet másként is elmondani, mint versben. A versírás ma már olyanná vált, mint a szerelem. Ez nem véletlen, hiszen nagyon sok vers szerelemről szól, tehát a vers is oda alacsonyodott, ahova a szerelem. Szórakozássá, műkedvelő tevékenységgé vált. Élt — én hiszem, hogy nagyon sok emberben ma is él — egy ellenállhatatlan erő, amely gyönyörszerzésre irányult, de funkciója a fajfenntartás volt. Aztán az ember kiskapukon keresztül megpróbálta megszerezni a gyönyört anélkül, hogy az funkcióját betöltené. Ezzel a szerelem elvesztette humánus értékét. Ez történt a költészettel is. Miután a versből kimaradt a líra, az érzés, más műfajjá alakult át, ezt a műfajt már nem lehet költészetnek nevezni. Székely János felismerésein érdemes elgondolkodni, de azzal nem kell egyetérteni, hogy a költészet halott. Az évszázadokon át felhalmozódott szépirodalom ott van a könyvtárak polcain és arra vár, hogy olvassuk, hogy tanuljunk belőle, és ne adjunk okot, lehetőséget arra, hogy valaki kimondja: „A szerelem meghalt!”

Elek György