A Szatmári Friss Újság szerkesztőségében meghívottak beszélgettek a kisebbség és a többség viszonyáról, a kisebbségek megjelenéséről a történelemben, valamint a kisebbségi kérdés megoldásának lehetőségeiről a jelenlegi társadalomban.

A beszélgetésen részt vett: Póti Eduárd történelemtanár, Cristina Sabău-Trifu képzőművész, Orbán Mihály jezsuita szerzetes-plébános, Veres István újságíró és Matusinka Beáta, a Szatmári Friss Újság marketingmenedzsere. A beszélgetést moderálta: Elek György.

Póti Eduárd rávilágított, hogy a kisebbségek megjelenése a történelemben az ókori Keletre tehető. Nem sok információval rendelkezünk ezzel a témával kapcsolatosan, feltehetőleg az egykori Mezopotámia vagy az egykori Egyiptom az, ahol legelőször valamilyen kisebbséggel találkozunk olyan értelemben, hogy egy nemzet meghódít vagy befogad egy másik népet, amelyikkel valamit kezdeni fog a saját államában, a saját birodalmán belül. Ez történik meg — ami a Bibliában is meg van írva —, amikor Egyiptom befogadja a zsidóságot. Lényegében az ókori nagy birodalmak — ha a római birodalommal bezárólag vizsgáljuk — mindegyike olyan volt, amelyik nem csupán soknemzetiségű, hanem tele volt szórva kisebbségekkel. Ez a jelenség a középkor első szakaszát leszámítva — ami mai napig nagyon sokat kutatott és vitatott téma — a 3–6. század közötti népvándorlás Európában. Nem tudjuk, hogyan működtek ezek a jelenségek ebben az időszakban, viszont a középkortól újra azt látjuk, hogy bizonyos népek, nemzetek saját államukon belül többségben, mások kisebbségben éltek. Ugyanígy érvényes ez napjainkban is, nem egy új keletű jelenségről van szó, még akkor sem, ha néha divatos róla beszélni, néha nem tanácsos. Helyi viszonylatban a konjunktúrának köszönhető, hogy mikor van értelme a kisebbségekről beszélni, mikor nincs, illetve annak is a függvénye, hogyan kezeljük a kisebbségeket. Európában igazából az utóbbi két évszázadban két nagy hagyomány alakult ki a kisebbségi kérdésre való reflektálással kapcsolatosan. Van egy francia modell, amely arról beszél, hogy maga az állam határozza meg a nemzetet, ezért nem nagyon foglalkozik az állam területén belül a kisebbségekkel. Ott, ha léteznek is kisebbségek, egy erős asszimilációs politikával találkoznak, a kormányok megpróbálnak lépéseket tenni annak érdekében, hogy mindenki a többségi nemzethez tartozzon. És van egy sokkal inkább németes megközelítése a dolognak, ami nagyjából úgy fogalmazható meg, hogy a nemzet maga az állam, minden nemzet a maga államában éljen. A két nézet képviselői között érdekes viták alakulnak ki, főként olyan kontextusban, ami az utóbbi időben felvetett problémákkal kapcsolatos, ilyen a migránskérdés. Kérdés, hogy hol van az Európai Unióban a kisebbségeknek a szerepe. Az EU egy olvasztótégelyként megpróbál eltüntetni mindenféle kulturális vagy nemzeti kisebbséget, hosszú távon az európai ember megteremtése a célja.

Orbán Mihály kiemelte: Ferenc pápa világosan elmondja, hogy nem szabad bezárkózni a szenvedő ember előtt, ugyanakkor mindenkinek a hovatartozását, vallását, kultúráját tiszteletben kell tartani. A közép-európai egyházak próbálnak eleget tenni a keresztény, baráti, testvéri szeretetnek. Magyarországon és Romániában óvatosan bánnak ezzel a témával, mert más történelmi kontextusokban éltünk, vigyázni kell, hiszen tudjuk, milyen Romániában magyarként kisebbségben élni, próbálkozunk az új helyzettel is szembenézni. Orbán Mihály a jezsuita rend tagjaként számtalan helyen megfordult a világon. Van egy külön szervezetük, amelyik a menekültek különböző problémáival foglalkozik. Románia nem egy „bevándorlóország”, a bevándorlók nem itt akarnak élni, fejlettebb országokat keresnek, hogy elérhessenek egy bizonyos életszínvonalat. Orbán Mihály sok éven át élt Amerikában és Kanadában. Kanadában mindenki megmaradhat a saját kultúrájában, ugyanakkor a közös identitást a kanadai állampolgárságában és mivoltában is meg tudja élni akkor is, ha magyar vagy bármilyen más nemzeti közösségben él. A római katolikus egyháznak nemcsak hogy nincs félelme a bevándorlás miatt, hanem próbál valamilyen formában választ adni erre a jelenségre. Magyarországon és Romániában az egyház nem zárkózik el egy adott helyzettől. Jelenleg inkább elvi kérdések merülnek fel, a politika is próbálja megfogalmazni álláspontját a befogadásról. A katolikus egyház nem fél attól, hogy a bevándorlás miatt elveszíti erejét, hanem próbál inkább a vallások közötti párbeszédekben részt venni és helytállni. Az USA-ban az egyéni jogokat támogatják, nem a közösségi jogokat. Kanada eltér ettől, sokkal szociálisabb, mutatott rá az atya.

Matusinka Beáta arra volt kíváncsi, hogy a kanadai embereknek kétféle identitásuk van-e.

Orbán elmondta, hogy Kanadában mindenki megőrizheti nemzetiségét, élheti a maga életmódját. Bevándorlóországként jött létre az USA is. Québecben már két népszavazás volt, hogy elszakadjon Kanadától vagy sem. Nagyon kis (0,1–0,2) százalékkal győztek a nemek. A franciáknak nehéz megmaradni egy olyan helyen, ahol az angol a hivatalos nyelv. A franciák ragaszkodnak hozzá, hogy elsősorban minden franciául legyen kiírva, és csak utána más nyelveken. Az angol nyelvet viszont igyekeznek háttérbe szorítani. A bevándorlási törvény is változott, a bevándorló gyerekei, akik nem ott születtek, nem tanulhatnak angol iskolában, csak franciában. Csak az a gyerek tanulhat angol iskolában, akinek a szülei is angol iskolába jártak. Azok, akik bevándorolnak Québecbe, át kell menjenek az ottani bevándorlási folyamaton. Ha ott elfogadják őket, átmehetnek a kanadai bevándorlási procedúrán, hogy Québecben tudjanak maradni. Ez amiatt volt, mert észrevették, hogy eltűnőben volt a francia, és megpróbálják mesterségesen visszafranciásítani a térséget. A québeci nép katolikus volt, a katolikus vallás vezette a mindennapi életnek a menetét. Az iskolától, a kórháztól, sajtótól kezdve mindent az egyház vezetett az 1967-es forradalomig. Az egyház cenzúrázta a sajtót is. Amit a püspök nem írt alá, hogy mehet, azt sárga papírra nyomtatták, és mindenki tudta, hogy katolikusok nem olvashatják. Katolikus nővérek vezették a kórházakat, az iskolákat, szerzetesek a fiúiskolákat. Húsz éve még volt két iskolabizottság: a katolikus és a protestáns. Az utóbbi ellenőrizte a zsidó és más nemzetiségű iskolákat is. Nem volt születési bizonyítvány, csak a keresztelési bizonylat, amit a pap adott ki. Aki útlevelet akart készíttetni, elment a paphoz, kért egy keresztelési bizonyítványt, és azzal azonosította magát.

Veres István hangsúlyozta, hogy nagyon sokan összekeverik a migránsokat az őshonos kisebbségekkel, nekünk utóbbiakkal kell foglalkozni. Tulajdonképpen a kanadai franciák is bevándorlók. Kanadában, ha kisebbségi kérdésről beszélnek, azt kellene kutatni, hogy mi van az indiánokkal és az eszkimókkal. Veres megemlítette, hogy ő volt Svájcban, és azt állapította meg, hogy az egy egynyelvű ország. Svájc határain belül hiába van több hivatalos nyelv, a kantonokban csak egy hivatalos nyelv van elismerve. A német nyelvű kantonban csak németül, a francia kantonban csak franciául történik az ügyintézés és minden egyéb. A német kantonban nincs francia iskola, a francia kantonban nincs német. Az autópályákon a felirat is egynyelvű. A svájciak így próbálják megoldani ezt a kérdést, mert ők is sokan vannak, és sokfélék.

Visszatérve az őshonos kisebbségek kérdésére Veres felvetette: mi lesz, mi legyen ezekkel az őshonos kisebbségekkel? A franciák a forradalom után ezt a kérdést elintézték olyan formában, hogy azelőtt volt, ma már nincs etnikai kisebbség. Azokat a francia állam, a francia kultúra és nyelv többé-kevésbé erőszakkal eltüntette, megszüntette, beolvasztotta. Kelet-Közép-Európa viszont tele van őshonos kisebbséggel. Úgy vagyunk itt mi is. A dilemmánk az, hogy egy kulturális kisebbségnek vagyunk a tagjai a saját szülőföldünkön. Mi a saját kultúránkkal vagyunk itthon ezen a földön, ahol viszont kisebbségben vagyunk. Erre a nehéz helyzetre mondta egykor Makkai Sándor református püspök, hogy „nem lehet”, lehetetlen a kisebbségi lét, ő fogta magát, és áttelepült Magyarországra. Reményik Sándor költő azt válaszolta erre a „nem lehet”-re (egy könyvet is írt erről), hogy „lehet, mert kell”. Vagyis lehet kisebbségi életet élni, mert kell. Nincs más választásunk. Sokan teszik fel maguknak a kérdést: hagyják itt a szülőföldjüket, és menjenek el a többségi nemzethez — ahogy azt sajnos sokan teszik —, vagy maradjanak itt, és olvadjanak be a többségbe? Mi egyiket sem akarjuk. Mi itt akarunk maradni, de olyanoknak, amilyenek évszázadokon át voltunk. Ez a dilemma. Ezt kell valahogy a kisebbségnek a kebeléből is kezelni. A kisebbség szervezze meg önmagát! Az őshonos kisebbségek arra is képesek, hogy megszervezzék önmagukat. Erre megvan a lehetőségünk nekünk is, hiszen vannak szervezeteink, vannak egyházaink és vannak iskoláink. Viszont a többségtől is elvárható, hogy ezeket a törekvéseket tartsa tiszteletben valamilyen formában. Éppen most vagyunk tanúi egy durva helyzetnek, ami Katalóniában történik. Katalónia ki akar válni Spanyolországból. El akarnak szakadni a spanyol többségtől azért, mert úgy érzik, hogy hátrányok érik őket a szülőföldjükön kisebbségként. Valamiért nem érzik jól magukat a szülőföldjükön egy nagy többség több-kevesebb uralma alatt. Ott minden lehetőségük megvan arra, hogy nemzeti identitásukat megőrizzék, mégse jó nekik. Ha a katalánok kiválnak Spanyolországból, és létrejön a katalán állam, a problémák nem oldódnak meg, mert a nyakukba zúdul a spanyol kisebbség, amelyik ugyanúgy elégedetlenkedni fog majd, mint ahogy elégedetlenkednek most a katalánok. Ez a helyzet a törökországi kurdokkal is. Van egy nagy létszámú kurd kisebbség, amelyik nehéz sorban él. Az Irakban élő kurd kisebbség is ki akar válni Irakból. Jól mutatja a globális gondolkodásnak a mineműségét, hogy a világon senki nem áll a kisebbségek mellé.

Mi a helyzet nálunk? Kisebbségben vagyunk a szülőföldünkön, itt akarunk maradni és ilyenek akarunk maradni. Nem akarunk sem elmenni, sem beolvadni. A helyzet nem reménytelen, de nem is könnyű. Meg kell jegyezni, hogy az európai kisebbségek közül nem sokan mondhatják el azt, hogy óvodától egyetemig tanulhatnak az anyanyelvükön. Megvannak az autonóm egyházaink, kulturális intézményeink, sajtónk van, tehát aki nem akar, az nem kell beolvadjon. Nyugodtan leélheti az életét magyarként, azzal az objektívnek tűnő nehézséggel együtt, hogy mégiscsak számbeli kisebbségben élünk. Ezért van igaza Reményik Sándornak, amikor azt mondja: „lehet, mert kell”.

Orbán Mihály szerint az Európai Uniónak Katalónia egy jó alkalom, hogy jobban szembenézzen a kisebbségekkel. Az Unióban minden szép és jó, megvannak az elvek, de a kisebbségi nyelveket és a tájnyelveket nem tartják számon. Svájcban például, aki svájci állampolgár akar lenni, addig nem kap állampolgárságot, amíg nem lesz a falunak a polgára. Az pedig csak az lehet, aki megtanulja a tájszólásokat, a tájnyelvet, ugyanis nagyon vigyáznak arra, hogy az adott nyelvjárás ne haljon ki — hívta fel a figyelmet a jezsuita szerzetes-plébános.