A 78 éves Biró Józsefet sándorhomoki otthonában arról kérdeztük, hogyan arattak gyerekkorában, milyen volt az aratás az uradalom, majd a kollektíva idején, és milyen emlékek maradtak meg benne a régi és az utóbbi aratásokról.

Biró József 1934. március 14–én született Sándorhomokon. Miután befejezte a katonaságot, nem akart a kollektívában dolgozni, ezért elment a vasúthoz mozdonyvezető kisegítőnek. Meg voltak elégedve a munkájával, két hét próbaidő után alkalmazni akarták, de azt akkor csak úgy lehetett, ha vitt egy papírt a néptanácstól, hogy nincs rá szükség a kollektívába. Ezt az iratot nem kapta meg, nem volt más választása, mintsem beiratkozni a kollektívába. Harminchárom évig dolgozott ott, most négyszáz lejes nyugdíjban részesül.

Szervezett munka

— Hogyan zajlott az aratás azokban az években, amikor ön még aktívan részt vett ebben a munkában?

— Az egyik legfontosabb, legnehezebb és legnagyobb szervezettséget kívánó munka az aratás. Ezt régen kézzel végezték. Általában Péter-Pálkor kezdődött, de a mi vidékünkön néha később. Nem mindig aratóbandákban, mert ezek toborzására és fizetésére csak a nagybirtokosoknak volt pénzük. A módosabb gazdák a cselédeikkel és szolgáikkal, a szegény parasztok a családtagjaikkal takarították be a termést. A szegényeknél a család aratott. Az apa volt a kaszás, az anya vagy a nagyobb, tizenéves lány a marokszedő, a kisebb gyerek pedig terítette a kötelet. Egy asszony, ez lehetett az anya vagy a nagymama, mindig otthon maradt ebédet főzni. A főtt étel a tűző napon nehéz fizikai munkát végzők számára elengedhetetlennek számított. Amennyiben a nagymama maradt otthon, délben valaki gyalog vagy lovas kocsival hazament az ebédért, ha az anya főzött, ő kosarakban kivitte a mezőre, és délután kint maradt dolgozni.

Szabályok

— Volt egy szabály, ami szerint történt az aratás, vagy minden esetben sajátos módszereket alkalmaztak?

— Még a munkák megkezdése előtt gondosan előkészítettük, ellenőriztük a szerszámokat. A kaszákat kikalapáltuk, hogy a mezőn csak fenni kelljen. A kaszanyélre külön „terelőt” szereltünk, hogy a gabonaszárak egy irányba dőljenek, és egymásra feküdjenek. A sarlókat megéleztük, a kocsikerekeket a tóban megáztattuk, nehogy a nagy melegben ledobják a vasabroncsot. Átbokszoltuk, rendbe tettük a lószerszámokat. A termény learatása szigorúan meghatározott rend szerint történt: először az őszi-, majd tavaszi árpát, a búzát, rozst, majd végül a zabot arattuk le.

Hajnaltól késő estig

— A nagy melegben nem volt megterhelő a sok munka?

— A munka hajnalban kezdődött, amikor a szálak még vizesek voltak. Ekkor két ember kiment a földekre kötelet fonni a tövestől felhúzott harmatos gabonából. Ez úgy történt, hogy két marokra valót gyökerestől kinyűttek, lerázták róla a földet, majd kalászukat szembefordítva összetekerték, és addig csavargatták, sodorták egy irányba, amíg erős kötelet nem kaptak, amivel aztán a levágott kévéket összekötötték. Minden reggel annyit fontak, amennyi kévét aznap számításaik szerint levágtak. Ennek a mennyisége függött az aratók számától, fizikai erejétől és a gabona mennyiségétől. Egy átlagos család naponta 8 keresztet is learatott. Voltak, akik éjjel kettőkor kimentek, hogy időre elkészüljenek a kellő mennyiséggel. (Ha a búza szárát túl rövidnek találták, rozsból nyűttek ki, mert az sokkal magasabbra nőtt. Ebből készült az árpa learatásához is a kötél, amit még az előző évben zsúpszalmából csináltak, mert az árpa később érett be a rozsnál.)

Papkéve

— Ezek szerint voltak, akik reggelre már kidolgozták magukat.

— Természetesen. Mire a reggeli harmat felszáradt, elkészültek a kötelek, és mindenki kiért a földekre. A kaszás az első vágás előtt megemelte kalapját, és az égre nézve Isten áldását kérte munkája megkezdésére és bevégzésére. Ezután kezdődött a dolog, hatos csoportokban: két kaszás, két marokszedő, egy kötélterítő és egy kötöző (ennek volt a legnehezebb dolga, mivel egész nap terpeszben állt). A kaszálást a férfiak végezték, a lányok és asszonyok markot szedtek: sarlóval fölemelték a levágott gabonát, a nyalábjukba (karjukra) fektették, hogy a szálak egy irányba álljanak, majd körülbelül két nyalábbal tettek a kiterített kötélre, amit a kévekötő fával szorosan összekötött. Ezt a gabonaköteget nevezték kévének. Tizenhét kévéből, plusz egy (a pap) keresztet raktak. Ezt úgy képzeljük el, mint egy + jelet, melynek metszéspontjában a kalászok vannak. Ebből az alakzatból raktak egymásra három sort, így állt össze a tizenhét kéve, melynek tetejére, mintegy a kalászokat letakarva „csurgóra” helyezték el a tizennyolcadik kévét. Ez volt a „papkéve”, röviden a „pap”.

— Honnan ez az elnevezés?

— A szájhagyomány szerint, ahogy a pap fentről, a szószékről látja és vigyázza híveit, a tizenharmadik kéve a többi tetején óvja a kalászokat az esőtől. Az alsó kévékből kihúzott szálakkal összekötötték, így a szél sem tudta szétrombolni a kereszteket, amelyek eső esetén megvédték az aratókat a bőrig ázástól. Alá tudtak bújni, vagy ahogy mondták: „bebújtak a keresztekbe”. Az elmaradt szálakat bőgőgereblyével (fagereblye), vagy ahogy tréfásan neveztük, „nagybőgővel” összehúzták: ez volt a kusza.

Aratás után

— Mi történt aratás után?

— Az aratás befejezése után megkezdték a gabona behordását. Ebben a családok, rokonok, ismerősök segítettek egymásnak: petrencés rudakkal meghosszabbított szekerekre rakták a kévéket, hogy több elférjen egy–egy kocsin, és minél hamarabb a szérűkbe (a parasztporta hátsó udvara és a veteményeskert közötti rész) kerüljön. Ott asztagokba rakták, amíg nem kezdődött a cséplés: a mag kiválasztása a kalászból. Az asztag a négyzet alakban egymásra helyezett kévékből felépülő „gabonarakás”, amelyben a kalászok befelé állnak. Tetejét háztető alakúra, „csurgóra” formázták, amelyen a kalászok lefelé néztek. Mindez azt a célt szolgálta, hogy eső esetén a kalászok ne ázzanak, illetve lefolyjon róluk a víz. A lógerben az egyes gabonaasztagokat (búza, árpa, rozs, zab) úgy állították fel, hogy csépléskor közéjük férjen a gép — és vasvillával oda lehessen dobálni a kévéket —, valamint a mázsa. Az aratás sorrendjétől eltérően először a búzát, majd árpát, rozst és végül a zabot csépelték ki. A munkát kezdetben csépfával — cséphadaróval —, később lónyomtatással végezték. A nyomtatás a gabona lovakkal történő tipratása (taposás) a szérűn. A művelet megkezdése előtt a kévéket kör alakban terítették a földre, ahol a lovak kitaposták a szemeket. Ezt addig folytatták, míg a magok teljesen kiváltak a kalászból. Utána a szalmát kirázták, a szemeket összetakarították, és a szemházba vitték. Kedvező, nagy szélben szeleltek: a szemeket megtisztították a polyvától. Azért kellett ezt a módszert alkalmazni, mert szelelőgép még nem volt.

Modern cséplőgép

— Mikor jelentek meg először a modern cséplőgépek?

— Amikor a gépesítés megkezdődött, megjelentek a lóhuzatos (járgányos) verős cséplőgépek, majd forradalmi változást hoztak a gőzzel működtetett cséplőgépek, a „masinák”. A drága gőzgépeket csak társulásban tudták megvenni. A cséplés elvégzésére már cséplőcsoportokat szerveztek: egy vállalkozó (általában az „etető”, aki a kévéket a gépbe rakta) toborozta, válogatta ki a tagjait. A cséplőbanda általában egy gépészből, két etetőből, egy zsák kötőből és mázsarakóból, két szalmatolóból, négy petrencésből, három-négy zsákolóból, egy kazalrakóból (ők férfiak) és négy „polyvás lányból” állt. A munka az aratás befejeződésével július közepén kezdődött, és körülbelül egy hónapig tartott, míg mindenkinél végeztek.

Cséplési rend

— Volt egy cséplési rend, egy szabály, mely szerint történt a cséplés?

— Az „etetők” (férfiak) rakták a cséplőgépbe a kalászukkal lefelé álló kévéket. Egy lány fenn állt a gépen, ő vágta el az etetőnek a kévekötelet (amit szintén kicsépeltek), a többi három elhordta a géptől a polyvát és a töreket. A cséplőgépből ugyanis négy helyen jöttek ki a cséplés különböző „végtermékei”. Egyiken a polyva, másikon a törek, harmadikon a szalma, negyediken pedig a gabonaszemek. Ez utóbbi egy tartályon keresztül zsákokba folyt, amiket azonnal lemázsáltak, és a zsákolók felvittek a gazda padlására. Ott kupacokba öntötték a zsákonként körülbelül 80 kg terményt. A két szalmatoló eltolta a géptől a szalmakötegeket, a négy petrencés párban hordta petrencés rúdon ezt a kazalhoz, a kazalrakó pedig, mint neve is bizonyítja, „építette” a szalmakazlat. Bármilyen hihetetlen, ez rendkívül fontos, és nagy gyakorlatot igénylő feladat volt, mert egy-egy kazalnak akár egy évig is állnia kellett, úgy, hogy ne dőljön fel, a szél se fújja szét, és a gazda tudjon kivenni belőle állatai számára. A cséplés másik két „mellékterméke”, a polyva és a törek is hasznosításra került: az elsőt darával és répaszeletekkel keverve az állatokkal etették meg, míg a másik a baromfiak alá került alomnak.

— Volt egy munkavezető, aki irányította a munkát vagy rutinszerűen minden ment magától?

— Minden gépnél volt ellenőr (iskolázott ember, egyetemista vagy középiskolás fiú, de lehetett a falu tanítója is). Feladatát állami megbízásból végezte. Lemázsálta (megmérte) a zsákokba eresztett gabonát, kiszámolta, mennyi rész jár munkadíj fejében a csoport egyes tagjainak, és mennyit kell beszolgáltatni az államnak. A háziak a gépésznek kötelesek voltak reggelit, ebédet és uzsonnát biztosítani, némely helyen az „etetőket” is megkínálták, a többiek otthonról hozták az ennivalót.

Különbségek

— Mi volt a különbség a magángazdálkodás, az uradalom idején történt gazdálkodás és a kollektív gazdálkodás között?

— Magángazdálkodásról tulajdonképpen csak az utóbbi években beszélhetünk, ennek én már nem vagyok részese. Az uradalom idején minden jobb volt, mint a kollektíva idején. Biztosítva volt a konyhakert, havonta egy mázsa búza, tűzifa, széna az állatoknak stb. Vehettünk földet használatba, harmadába vagy negyedébe. A kollektíva idején épp csak hogy megéltünk. Egy hektár búza learatása volt egy norma. Ezért kaptunk két kiló búzát, 1 kiló kukoricát és két kiló krumplit. Egy nap két normát lehetett megcsinálni. Körülbelül három hétig tartott az aratás, de olyankor hajnali négytől este tízig dolgoztunk. Nagyon sok vizet ittunk, amitől nagyon lefogytunk. Keserves éveket töltöttünk a kollektívában, amiért gyalázatos módon most négyszáz lej nyugdíjat kapok. Amikor befejeződött az aratás, koszorút készítettünk. Régebben, az uradalomidején azzal mentünk be a földesúr udvarába, később a kollektíva székházába. Énekeltük, hogy: „Le van aratva a búza,/keresztbe is van az rakva,/ahány szem van a keresztbe,/ annyiszor jussak eszedbe!” A földesúr mindig megvendégelt bennünket, a kollektív elnöktől esetleg bírálatot kaptunk. Nagyon sok mindenről lehetne beszélni, de a mai fiatalok már el se hiszik ezeket a történeteket, pedig nagyon igazak.

Elek György