Sokéves hagyomány már  a Szentlélek plébánia fiataljainak körében, hogy karácsonykor egy–egy könnyűzenei koncerttel ajándékozzák meg a közösséget — s nem csak a plébánia kisebb közösségét, hanem a szatmáriak nagyobb közösségét is, hiszen az ünnepi műsornak „híre van” már a városban. Szinte kicsinek bizonyult az egyébként igencsak tágas Szentlélek templom karácsony napjának délutánján, amelynek padjait és székeit nem csak a közösség tagjai, de és más plébániákról érkezett hívek és más felekezetű vendégek is megtöltötték. „Sok jobbá lenni vágyó ember gyűlt össze” s várta izgatottan: idén milyen utazásra viszi őket a fiatalok és gyermekek karácsonyi koncertje —  ugyanis ezek az előadások mindig többek egy egyszerű műsor-összeállításnál, mindig egyfajta zenés utazásra viszik a hallgatóságot hol a világ, hol önmaguk, hol saját külön kis univerzumuk, a család, vagy éppen saját szívük és lelkük (hiszen ez a kettő elválaszthatatlan) körül. 

S mint minden alkalommal, ez sem csak egy előadás volt, hanem kicsit önmagunkkal való szembenézés is, arra a kérdésre keresve a választ: mitől válik az embertelen ember emberré? Az erőszak által nem, hiszen az erőszak csak erőszakot szül. A renddel, törvényekkel, parancsolatokkal — ha mégannyira Istentől valók is — sem, mert bár a rendre szükség van, a szabályok betartása feletti igyekezetükben az emberek képmutatókká lettek, s embertelenek maradtak. S hogy hogyan lehet az embereket megváltoztatni?  Az égből egynek a földre kell mennie, emberi életet élnie és megmutatni, milyen az emberséges, erőszakmentes élet. „A parancsokat el kell venni tőlük, hogy a szívükre hallgatva merjenek élni; elvenni a bűnt tőlük, hogy tudjanak újra bízni az Úrban. Aki nem fél, és tud szeretni, annak nincs szüksége parancsokra.”  A megoldás tehát megvan, de ki legyen az az egy, aki lejön a földre, vállalva  a veszélyt, hogy az emberek nem fogják megérteni, és vállalva, hogy szeretetből le kell mondania égi rangjáról? Az ég lakói közül senki nem akar a földre menni, az Úr hírnöke lenni – felsorolt kifogásaikkal nap mint nap szembesülünk a mindennapi életbe is: egyik már öreg, nyugdíjba készül; a másik nem tud hinni a szeretetben; a harmadik nem akarja hagyni égben kivívott státuszát és senki lenni az emberek között. Egyedül Jézus az, akinek a szeretet sokkal fontosabb, mint a hatalom, egyedül ő mondja Istennek: „a Te igazságod sokkal fontosabb, mint az én életem, menni akarok!”

Az énekek közötti gondolatok laza szőttesként fogták egybe a dallamokat, emlékeztetve: ápoljuk ugyanazt a lelkületet magunkban, ami Krisztusban volt, s legyünk végre jók, sugározzuk Isten végtelen jóságát. Karácsony napjaiban mesében érezzük magunkat a templomban, de minden mese véget ér — a jó hír, hogy Isten fia  itt marad közöttünk, a szerető családokban, az idősekkel, az özvegyekkel, a magányosokkal, hogy megvigasztalja őket. Ha engedjük, hogy a világot Isten vezesse, nincs mitől félnünk — fogalmazott a bő másfél órás összeállítás zárógondolata.

„Most a templom megtelt szeretettel; fogadják el tőlünk, és vigyenek belőle másoknak —az a karácsony igazi üzenete!” – mondta Istvánfi Szilárd plébános, megköszönve (bár szavakkal nem is igazán lehet) az áldozatos munkát és igényes ajándékot, amelyet hosszú heteken keresztül készített, csiszolt, fényesített  a plébánia ifjúsági közössége.

Szabó Kinga Mária 

SZÓLJON HOZZÁ FACEBOOKON!