Fleisz Kinga pszichológust a jövőkép kialakulásának kezdetéről, folyamatairól, annak külső és belső meghatározó tényezőiről kérdeztük, valamint arról, hogy milyen befolyással vannak az egyén eszmei jövőképének a kialakulására a szülők, a pedagógusok és a környezet.

— Mikor kezdünk el először foglalkozni a jövőkép kialakításával?

— Kutatások azt mutatják, hogy az egyéni fejlődés során körülbelül tizenhét éves korra tehető a jövő tervezésének érettebb, a felnőtti életformához hasonlító megjelenése. Jövőkép alatt egy határozott elgondolást értek, előre igaznak tekintett elképzelést egy későbbi állapotról, eredményekről, amelyek eléréséért tevékenykedni fog az egyén. Ez a szakasz az utóbbi időben meghosszabbodást mutat, azaz van, hogy kitolódik.

— Hogyan alakul ki az egyén eszmei jövőképe, milyen szerepe van ebben a családnak és az iskolának?

— Az egyéni jövőkép kialakulása összetett folyamat. Az egyszerű megértés érdekében egy hasonlattal élnék: a minket felnevelő felnőttek (szülők, tanítók stb.) és a környezeti behatások (pl. lakókörnyezeti behatások, életkörülmények, élőhelyünk kultúrája, illetve nagymértékben a média, most inkább internet) töltik fel leginkább azt a „kamrát”, amiből mi „főzni” fogjuk a jövőképünket. Rajtunk múlik, hogy ebből a kamrakészletből mit „főzünk”, mint ahogy az is, hogy kiegészítjük-e bármi mással. Ez a kiegészítés viszont személyes munkával jár, a hasonlatot folytatva: nekem kell megdolgozni/megvenni a kiegészítő anyagokat. Azonban tudnunk kell, hogy tizenhét éves kor környékén a kortársak nagyon fontos szerepet kapnak az egyén életében: az egyén ellentmondásos érzések közepette leválik a szüleiről, elszakad a gyermekkorától, azonban még nem lép át a felnőttkorba, problémamegoldó képessége kiforratlan, magatartásában felfedezhetők gyermeki és felnőttes vonások is. Vitatkozik, lázad és kérdőre von, keresi önmagát, és csak ilyen módon tud önmagára találni. A szülők és más, korábban meghatározó szerepet betöltő felnőttek befolyása csökken, helyette felerősödik a kortársak hatása.

— Számít-e az, hogy a gyerek milyen családból milyen iskolába kerül?

— Nagyon is számít. Harmonikus folyamat indul be, amennyiben a családi értékrend egyezik az iskoláéval, de még inkább a pedagógus(ok)éval. Valamint az is lényeges, hogy milyen oda-vissza kapcsolódások, értékelések hangzanak el a gyermekről, és egyik fél mit tart a másikról. Néhány példa: ha a család jó véleménnyel van gyermekéről és a pedagógus is, valószínű, hogy a gyermek követni fogja a mintájukat, azaz a jövőképe hasonlatos lesz a felnőttekéhez, ugyanis senki nem kérdőjelezi meg a másikat. Ha a család rossz véleménnyel van a gyermekről és/vagy a pedagógusról (vagy a pedagógus értékeli le a gyermeket és/vagy a szülői nevelést), a gyermek választás elé kerül: választania kell a két értékrend közül, ami azzal jár, hogy valakinek nem fog megfelelni. Ebben az esetben a gyermek erősebb kötődésén (kihez ragaszkodik jobban) és az eddig kialakult személyiségén fog múlni, merre halad tovább, akár egy harmadik utat is választhat.

— Mennyire függ a jövőkép kialakulása a lehetőségektől és az illúziótól?

— Amennyiben sikerült egy egészséges énképet (magunkról alkotott vélemények összessége), önbizalmat (amiben jók vagyunk), önbecsülést (önmagunk elfogadása) kialakítani, tisztában vagyunk a képességeinkkel, egy nagyon pozitív és megvalósítható jövőképünk lehet. Ha ez a folyamat valahol „megsérül”, a jövőkép egy illúzió is lehet. A médiából a lehetőségek birodalmának egy része elénk tárul, és amennyiben egy nem a személyiségünkhöz illő jövőképet választunk (csak azért, mert az most például trendi), vagy a célunkat nem a képességeinkhez és akaraterőnkhöz igazítjuk, könnyen illúziónk áldozata lehetünk. Lehet nagyon akarni, sőt, de az csak akkor valósul meg, ha az erőfeszítéseink is ehhez mértek lesznek.

— Milyen esély van arra, hogy valaki nagyon lentről nagyon fel jusson?

— Abszolút van rá esélyünk. Ehhez viszont extra erőfeszítésre van szükség. Ifjú korunkban általában optimistán látjuk a jövőnket. Ez az optimizmus nem összekeverendő a naivsággal. Amennyiben céljainkhoz a megfelelő akarati mozgósítással figyelmes, rendszeres, kitartó és lelkes munkát társítunk, sok mindenre képesekké válunk. Érdemes ezt a haladást nemcsak mennyiségi, hanem minőségi szempontból is végiggondolni. A tapasztalat mégis az, hogy kevesen képesek erre. Egy jellemző melléfogás a mostani fiatalok körében, hogy egy cél előnyeit érzékelik (látni tudjuk az internet segítségével az extra szorgalmas és extra tehetséges embereket vagy filmekben a különleges kompetenciákat), a befektetett munkát viszont alulértékelik (ez nem jelenik meg a sikert elért eberek arcán, ezért hajlamosak vagyunk „nem látni”), és nem tudnak, illetve akarnak kellő erőfeszítést tenni a valódi haladásért.

— Képes-e a fiatal önkifejezésre nagyobb erőfeszítések nélkül?

— Igen is meg nem is. Abban az értelemben igen, hogy amennyiben tudjuk, kik vagyunk, és elfogadjuk, értékeljük ezt, az önkifejezés „automatikussá” válik. Fiatalkorban viszont elég nagy a nyomás, hogy a többiek elfogadjanak, szeressenek minket, ezért sokszor olyan kompromisszumokat kötünk az elfogadásért (nem is mindig sikeresen), amelyekkel valójában elveszítjük önmagunkat.

— A mai ember kívül vagy belül keresi a jövőképét?

— Kívül keresi, viszont a „belsőre” vágyik. Hajlamosak vagyunk arra figyelni, amit mások is látnak, a „kirakatot” szeretjük díszíteni. Szeretnénk magunknak olyan jövőt, amit mások sokra értékelnek, hiszen társas lények vagyunk. Ha sikerül ezt elérnünk, és nem azonos azzal, amire belül vágyunk, nem fog beteljesíteni minket. Nehezebb egy olyan jövőképért dolgozni, ami egyéni, értékrendben magasabb az emberi átlagénál, időnként felrúgja a társadalmi szabályokat. Azok, akik nagyban előrevitték a világot, saját korukban a legtöbbször megvetettek, érthetetlenek voltak. (Érdemes figyelni a különbségre: a naivan, bután kigondolt, értékrendjében megkérdőjelezhető jövőkép is „érthetetlennek tűnik”, mégsem kell zseniálisnak gondolni.)

— Vannak álmok és tervek, de van-e akarat, erő és elszántság a megvalósításhoz?

— Lényeges a megkülönböztetés: az álmok még csak „steril” gondolatok, terv nélküli célok. Viszont ha egy álomhoz tervet készítünk, céllá változik, így növeljük a megvalósítási valószínűségét. Különböző akarati energiával születnek az emberek, viszont az akaratot lehet edzeni, és mint egy izmot, erőssé tenni. Amit még tudni érdemes, hogy amikor belefogunk valami új dologba, azt még nem biztos, hogy egyből jól csináljuk. Gyakorlat teszi a mestert. Fogadjuk el, hogy a tanulási folyamat része az álmaink megvalósításának! Amikor valami nem sikerül egyből, következő alkalommal csináljunk valamit másképp! Ha ezt gyakoroljuk, álmaink céllá változnak, terveink megvalósulnak edzett akarati energiáinkkal.

— Mennyire igaz, hogy a fiatalok hibája nemcsak náluk keresendő, hanem a korábbi nemzedékeknél is?

— Teljesen igaz ugyanis a jelen a múlt, a jövő pedig a jelen következménye. Mindaz, ami most körbevesz bennünket, a „tegnapi” cselekedeteink eredménye. Ha elégedettek vagyunk azzal, amit látunk, ugyanígy kell folytatnunk. Ha nem, akkor viszont „csak” kritika helyett meg kell változtatnunk saját viselkedésünket. A pszichológia és egyre több ember felismerte azt, hogy a világ/mások megváltoztatását önmagunkkal kell kezdenünk.

— Miből tanulnak a mai fiatalok, mire kell megtanítani őket?

— Normális esetben fiatalkorunkban szinte mindenből tanulunk. Éppen ezért, ha ezt a sok tanulást nem segítik rendszerben látni, a sok információ használhatatlan marad vagy hibásan kerül felhasználásra. Bizonyos dolgokban az információk hozzáférhetősége miatt egy fiatal többet tud, mint az őt tanítani akaró felnőtt. Pont ezért olyan lényeges a felnőtt szerepe, és ez egy kihívás is, hogy megtanítsa az összefüggéseket és a megfelelő értékrendet. Egy másik lényeges kompetencia, amit érdemes megtanulni előbb a felnőttnek, hogy aztán megtaníthassa: a változási folyamatok irányítása. Régebben a társadalmak olyan lassan változtak, hogy egy-egy felnövekvő generációnak a jövő nem jelentett mást, mint a jelenben, sőt, a múltban is meglévő hétköznapi tapasztalatok elsajátítását és alkalmazását. A jelenlegi változások alapján a jövő már nem a múlt puszta ismétlése. Ebből a szempontból oldódik az ifjúság függősége a felnőttektől, ha azok nem tudnak irányt mutatni az irányított változásban.

— Miért hiszik sokan, hogy nem bennük, hanem a környezetükben van a hiba?

— Ez egy személyiségfejlődési állomás. Amíg alacsony tudatszinttel rendelkezem, domináns módon ösztönszinten működöm, nincsenek még meg a képességeim, hogy változtassak a dolgokon, ezért, hogy védjem az énintegritásomat, védekező mechanizmusként másokat hibáztatok a negatív történésekért. Ha sok mindent megtapasztalok, ha felelősségemben megerősödöm, értelmi-érzelmi-spirituális intelligenciám fejlettebbé válik, tudatszintem ezáltal magasabban lesz, énhatékonyságom nő, felismerem a valódi ok-okozati összefüggéseket, rájövök: a világot „a saját képmásomra teremtem”, azaz azt látom kívül, ami bennem van. Ha én fejlődöm, ezáltal megváltozik a világ körülöttem, és ki tudom javítani a „hibát”. (Ha szürke szemüvegem van, a világot szürkében látom, ha rózsaszínt hordok, mást is rózsaszínben látok.)

— Hogyan lehet eljutni a szándéktól a cselekvésig?

— Lényegében nagyon egyszerű: amennyiben a szándékom megvalósulásáért tett erőfeszítés arányos a kívánt eredménnyel, cselekedni fogok. Egyszerű példa: ha nagyon szomjas vagyok, mindent megteszek, hogy minél hamarabb igyak. Ha nem nagyon vagyok szomjas, akkor azt mondom: túl mesze van a víz, nem is szeretem stb., és nem jutok el a cselekvésig. Így van ez a komplexebb cselekedetekkel is. Érdemes figyelembe venni, kit tartunk követendő példának, az a személy hogyan jut el a szándéktól a cselekvésig. Akit csodálunk, attól nagyon könnyen tanulunk. Akit kiválasztunk, érdemes olyan legyen, akinek a cél is, de az ahhoz vezető út is a mi eszmei értékeinknek megfelelő.

Citációk

Rajtunk múlik, hogy ebből a kamrakészletből mit „főzünk”, mint ahogy az is, hogy kiegészítjük-e bármi mással.

Hajlamosak vagyunk arra figyelni, amit mások is látnak, a „kirakatot” szeretjük díszíteni.

Amikor valami nem sikerül egyből, következő alkalommal csináljunk valamit másképp!

… lényeges a felnőtt szerepe, és ez egy kihívás is, hogy megtanítsa az összefüggéseket és a megfelelő értékrendet.

Mindaz, ami most körbevesz bennünket, a „tegnapi” cselekedeteink eredménye.

Akit csodálunk, attól nagyon könnyen tanulunk.