A Szatmári Friss Újság és a Harag György Társulat közös rendezvényének, a Beszélgetés testről és lélekről sorozatnak a legutóbbi eseményén a résztvevők arra a kérdésre keresték a választ, milyen hatással van a jövő emberére a ma történő oktatás és nevelés.

A beszélgetésen részt vett: Bessenyei Gedő István, a Harag György Társulat művészeti igazgatója; dr. Frigy Szabolcs egyetemi oktató, iskolapszichológus; Szabó Orsolya iskolapszichológus, a BBTE Közgazdaság- és Gazdálkodástudományi Kar hallgatója; Fehér Imola német-angol szakos tanár és tanítványa, Kegyes Dávid; Gárdos Blanka némettanár és tanítványai: Félegyházi Dávid Dániel, Petkes Flórián és Szilágyi Beátrix Katalin; Ary Dalma orvostanhallgató, Ary Dávid diák; Széplaki Rajmond egyetemista; Köves Fanni; Juhász Zita egyetemista, valamint Matusinka Beáta, a Szatmári Friss Újság markentingmenedzsere. A beszélgetést moderálta: Elek György.

Bessenyei Gedő István közölte, hogy a legutóbbi beszélgetés óta a színház büféje elnyerte a legjobb színházi büfé titulust. Bessenyei eredményesnek minősítette a Szatmári Friss Újság és a Harag György Társulat közös beszélgetéssorozatát, s örvend annak, hogy társszervezője lehet a rendezvénynek, hiszen olyan kérdések kerülnek megvitatásra ezeken a beszélgetéseken, amelyek korunk nagy problémáit feszegetik.

Elek György azt szeretné, ha ezek a beszélgetések a továbbiakban még szélesebb körűek lennének, és kevesebb lenne a hosszabb előadás; arra fognak törekedni, hogy mindenki elmondhassa a véleményét, és több idő maradjon az adott témában folytatott vitára.

Dr. Frigy Szabolcs egyetemi oktató, iskolai tanácsadó elmondta, hogy nagyon izgalmasnak tartja a beszélgetés témáját, és azt tanácsolta, hogy mivel ez egy nagyon tág fogalom, az iskola viszonyából közelítsék meg a beszélgetés során. Az iskolának nagyon nagy a befolyása arra, hogy milyen lesz a jövő. A magyar nyelvben nagyon érdekes az, hogy a jövőt várjuk, az angol nyelvben pedig kitalálják azt. Ez egy nagyon fontos különbség: várjuk a jövőt vagy teszünk valamit érte — fogalmazta meg Frigy Szabolcs. A szakember elmondta, hogy gyakran kérdezi a diákokat, szeretnek-e iskolába járni. Vannak, akik nem szeretnek. Nagyon sokszor azt érzik, hogy az az iskola, amelyikbe ők járnak, nem azokat a dolgokat tanítja, amikre nekik szükségük van, nem készíti fel őket az életre. Gyakran azt érezzük, hogy az iskola és a társadalom párhuzamosan halad egymás mellett. Ez egy régi probléma, ami valamikor a huszadik században bekövetkezett nagy törés után jelentkezett. A huszadik századig az iskola jól képviselte a társadalomnak a jövőjét. A társadalom olyan gyorsan változik, hogy egy generáció alatt megélünk egy olyan társadalmi változást, ami megváltoztatja az életünket. A kerék és a vaseke feltalálása között eltelt ötezer év, a következő találmányig kétezer-ötszáz év, és így tovább, a huszadik században elértünk oda, hogy a társadalmi változások közötti időintervallum huszonöt-harminc év. Amikor 1992-ben az internet népszerűvé vált, egy megállíthatatlan, gyors változás vette kezdetét. Nézzük meg, hol van most az életünk! Nagyon nehéz, talán senki nem tudja megmondani, hogy a következő huszonöt évben mi lesz az a társadalmi változás, ami megváltoztatja az életünket. Lehet, hogy a bioinformatika. Frigy példaként említette, hogy most azon dolgoznak, hogy az agyunkkal biológiai úton összekössenek valamilyen fizikai interfészt. Lehet, hogy a fejünkbe helyeznek egy USB-portot, azzal feltöltik a román leckét, és meg lesz oldva. A másik lehet a mesterséges intelligencia. Nagyon sokat foglalkoznak manapság azzal, hogy mit kezdjünk a mesterséges intelligenciával. Ez teljesen meg fogja változtatni az életünket. Ma az iskolában szó sem esik erről a két dologról, pedig az a generáció, amelyik kilép a mai iskolából, teljesen más körülmények között fog élni, mint a mai. Néhány év múlva köztük és az akkori fiatalok között kialakul egy generációs szakadék, s az iskola nem tudja követni ezt a változást. Körülbelül száz-százötven éve van az, hogy az iskola úgy akarja megoldani a jövővel kapcsolatos bizonytalanságot, hogy elkezdett sokat, nagyon sokat tanítani. Túl vagyunk a polihisztorok korán, a diákok nagyon sokszor kérdezik, hogy miért kell olyan dolgokat megtanulni, amiket soha nem fognak felhasználni. Ha most megkérdezünk egy harmincöt évest, hogy mennyit használt fel abból, amit az iskolában és az egyetemen tanult, azt mondja — ezt felmérések is igazolják —, hogy a tíz százalékát. Az iskola viszont nincs felkészülve arra, hogy mi az, amit ma a gyerekeknek tanítani kell. Sok megoldás lehet. Romániában azt a megoldást találták, hogy sokat kell tanítani, és valamit majd felhasznál belőle a fiatal. Romániában és sok más országban ezt a jövőbeni kérdést egy mennyiségi kérdéssé alakították: tanítsunk sokat. Ez nem egy mennyiségi, hanem egy minőségi kérdés kellene hogy legyen. Egy dániai egyetemen nem az van, hogy bemegy a tanár, és elmondja, hogy vannak a kémiai kötések, hanem a diákok problémaközpontúan kapnak feladatokat: például oldják meg a globális felmelegedés problémáját! Ha a diák utánaolvas, teljesíteni tudja a feladatot. Egy mai iskolában, ha a diák kezében ott van az okostelefon, többet megtud, mint amennyit a tanártól megtudhat. A rossz tanár versenyezni akar a telefonnal. Tiltja annak használatát, azt várja el a diáktól, hogy mindent magoljon be. Semmiképp nem jó, ha a minőségi kérdést mennyiségi kérdéssé alakítják. Nem az kellene legyen a cél, hogy folyton növeljük a tananyagot, és minél többet megtanítsunk a gyereknek, hanem hogy használható ismeretekkel gazdagítsuk a tudását. Ez egy rendszerbeli kérdés. A gyerek nem szeret iskolába járni, a tanár nem szeret tanítani, a szülő is szenved ebben a rendszerben. Nem arról van szó, hogy a diák nem tanul, a tanár nem tanít, a szülő nem foglalkozik a gyerekkel, ez egy rendszerszintű probléma, amit húzunk magunk után, és hatalmas tehernek érezzük az iskolát. Általában Da Vincit tartják az utolsó polihisztornak; ez azt is jelenti, hogy abban a korban egyetlen ember meg tudta tanulni az összes tudományban akkor létező ismereteket. Ma már lehetetlen megtanulni azt a tudásmennyiséget, amit eddig felhalmoztunk. Lehetetlen, de az iskola mégis megpróbálja megtanítani. Ez a baj. Onnan kezdve, hogy lejárt a polihisztorok kora, az iskola még mindig futószalagon akarja a tudásmennyiséget rászerelni a diákokra. Ez az ipari társadalomnak megfelelő képzési rendszer, de semmiképp nem a huszonegyedik századnak a képzési rendszere. Éppen ebből adódik, hogy az írásbeliség kezdetén az iskolában fontos volt az emlékezőtehetség, most viszont az iskolai feladatok kilencven százaléka nem a tudást méri, hanem az emlékezőtehetséget. Amikor azt mondja a tanár, hogy a diák írja le Pitagorasz tételét, nem a matematikatudást, hanem az emlékezőtehetséget méri. A diákok azokat a feladatokat kedvelik, amelyek nem az emlékezőtehetségre épülnek. Egy másik dolog, amit a jövő kapcsán el kell mondani, hogy a jövőhöz vízió kell. A jövő azt jelenti, hogy van egy társadalmi diskurzus arról, hogy mi a társadalmunkat milyen irányba szeretnénk elvinni. Frigy szerint a mi kicsiny életünkben is vízióhiány van. Részben azért, mert nem látjuk át a jövőt, elengedtük a jövő kitalálását, és víziótlanságban szenvedünk. Nagyon nehéz ma gyereknek lenni. A jelenlegi óvodásoknak a 30 százaléka olyan munkahelyen fog dolgozni, ami ma még nem létezik, nem tanulható, ilyen például az időjárásrendőr. Nincs meg az első, aki taníthatná. Lassan bekerülünk egy olyan ördögi körbe, amiből nehezen tudunk kitörni.

Gárdos Blanka tanárnő maximálisan egyetértett Frigy Szabolcs felvetéseivel. Nemrég egy szülői értekezleten felvetették a szülők, hogy már a hatodik osztályosoknak is túl sok az órájuk. Egy hatodikos gyerek harmincegy iskolai óra után még kap házi feladatot is. Ez nagyon nagy megterhelés, pénteken már alig tudnak odafigyelni a diákok, de hétköznap is fáradtak az utolsó órákon. Ehhez még hozzáadódik az, hogy a tankönyvek — ha vannak — nagyon nehezen fogalmazzák meg az anyagot. A tanárnő azt sem tartja elfogadhatónak, hogy vannak, akik a második, harmadik egyetemet végzik; szinte kötelezővé vált, hogy a fiatal végezzen el — ha nem mást — egy magánegyetemet, ahol diplomát kap, de tudást nem, holott nagyon sok gyerek számára sokkal jobb lenne, ha megtanulna egy szakmát, amiből meg tudna élni. Lehet, hogy ebben a modern világban mindenki az értelmiségi pálya felé orientálódik, de azzal, hogy mit lehet kezdeni a kezünkkel, senki nem foglalkozik.

A tanárnővel érkezett diákok — Félegyházi Dávid Dániel, Petkes Flórián és Szilágyi Beátrix Katalin — közül kettő informatikus szeretne lenni, a harmadik a nyelveket szereti, de még nem döntött, hogy milyen pályát választ.

Szabó Orsolya iskolai tanácsadó kifejtette, hogy egyetemista korában meglátogatott debreceni és nyíregyházi iskolákat, ahol valóban az életre nevelték a diákokat. Ott nincs órarend, nem adnak jegyeket, emiatt nincs stressz, két hétig ugyanazzal a témával foglalkoztak. Valami ilyen kellene legyen a modern iskola nálunk is, mondta.

Fehér Imola német-angol szakos tanár arról beszélt, hogy a tanárok az iskolában megpróbálnak életre nevelni; ha megfelelő táptalajra találnak, akkor nem csak tudást adnak, hanem annál többet. Azzal kapcsolatosan, hogy túl sok az óra és a kötelező tantárgy, Fehér Imola elmondta, hogy ő a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumba járt, ahol most tanít, és abban az időben is ugyanilyen szintű volt a megterhelés, de kevesebb volt a panasz. Szakított időt sportra, zongoraórára járt, és sok más szabadidős programban is részt vett. A mai modern világban az a probléma, hogy az embereknek nincsenek szabad perceik, lefoglalja őket a telefon, nem akarnak lemaradni semmiről. A tanár feladata a tudás átadása, pedig nem biztos, hogy a tudás az, amit át kell adni, hanem inkább irányelveket kell megmutatni, kérdéseket kell feltenni, hogy a diák gondolkodásra kényszerüljön ahelyett, hogy mi adnánk meg a válaszokat.

Kegyes Dávid szerint is az lenne a jó, ha a diákot megkérdeznék, hogy mit szeretne tanulni, mi az, ami érdekli, most viszont rákényszerítenek olyan dolgokat, ami nem érdekli; lehet, hogy az órára bemagolja, de nem marad meg az emlékezetében. Nagyon sok olyan tantárgy van, amit kényszerből tanul a diák, és nem marad ideje, hogy többet foglalkozzon azzal, ami érdekli.

Fehér Imola azt tapasztalja az órákon, hogy miután leadja az anyagot, és várja, hogy a diákok kérdezzenek, mert lehetetlen, hogy mindenki mindent megértsen, de a diákok nem mernek kérdezni. Sokan nem tudnak kérdezni. Ahhoz, hogy valaki tudjon kérdezni, valamilyen szintű ismeretei is kellene hogy legyenek, de ha nem kérdez, annyival marad, hogy nem értem.

Ary Dalma hangsúlyozta, hogy az ő fiatalságából nagyon sokat elvett az orvosi egyetemre való felkészülés. Azzal kapcsolatosan, hogy a diákok nem mernek kérdezni, hozzáfűzte, hogy ez a megfelelési vágynak a következménye. Az iskola valahogy egységesíti a tanulókat. Vannak minimumok, amiket el kell érni, nem számít, hogy a diák képes-e megoldani magas szintű matematikai feladatokat, vagy hogy képes-e megtanulni nyelveket. Dalma szerint nem kellene minden diák arra törekedjen (sok esetben a szülők unszolására), hogy egyetemet végezzen. Nem kell a divat és szokás után menni, sokszor több pénzt tud keresni egy jó szakmunkás, mint egy értelmiségi. Dalma elmondta, hogy egy egyetemi év után sok mindent egészen másképpen lát. Nem volt semmilyen képe arról, hogy mi fog ott történni, ő is azt hitte, hogy sok az anyag és az óra az iskolában, de az egyetemen ez megsokszorozódik. Az általános és középiskolában valóban több szabadidőre lenne szükség, hogy a diákok fel tudják mérni a tehetségüket. Kellene maradjon idő sportra, művelődésre, szórakozásra, hogy tudjanak egy kicsit szétnézni a világban, hogy megtapasztalják, van más is a könyveken kívül. Meg kell élni a jelent, hogy a jövő szép legyen, mondta.