Beszélgetés Tolnay Istvánnal, a Nagykárolyi Református Egyházmegye megválasztott esperes-jelöltjével.

— Igen nagy keresztet szabtak esperes uramra. Laikusként úgy tűnik, hogy választótársai nagyon bíznak az erejében, ha harmincegyen Önre, eggyel kevesebben pedig az ellenjelöltjére szavaztak. A sportnyelvben ezt úgy fogalmazzák meg: innen szép nyerni.

— Mindaddig, amíg az egyházi törvényeink értelmében le nem jár a fellebbezési és elbírálási időszak, valamint sor nem kerül a hivatalos beiktatásra, csak megválasztott esperes-jelöltnek tekintem magamat. Talán ez így egy kicsit furcsán hangzik az olvasó számára, azonban egyházi rendünk és törvényeink ezt így írják elő, ehhez tartom magam a továbbiakban is.

Isten iránti hálával köszönöm meg azon lelkésztársak és gyülekezetek bizalmát, akik jelöltek erre a tisztségre, de azoknak is köszönetet mondok a bátor kiállásért, akik nem szavaztak rám. Az esperesi hivatást nem keresztnek érzem, inkább felelősségteljes szolgálatnak. Úgy érzékelem, hogy a gyülekezetek komoly elvárásokkal fordulnak az új egyházmegyei vezetőség felé. Talán ezért is történt, hogy három jelölt indult a megmérettetésen, és mindháromnak volt támogató közössége. Igaz, hogy a második fordulóban egy szavazaton múlt a végeredmény, de akkor én is hadd éljek egy, a sportból vett példával: van úgy, hogy a sportban egyetlen másodperc hozza meg a sportoló számára a győzelmet. Én ebben az „egy másodpercben” is az Úr Isten akaratát látom, hiszen semmi sem történhet az Ő akarata nélkül.

— Nincs sem jobb helyzetben, és talán sokkal rosszabban sem a nagykárolyi egyházmegye a többihez viszonyítva. Székház kellene, saját… Melyek a rövid, és melyek a hosszú távú céljai?

— Csak azt mondhatom most is, hogy nem szabad felelőtlenül ígéreteket tennem. Vannak konkrét terveim és elképzeléseim, ezek megvalósítása azonban számos belső és külső tényezőtől függ. Elképzeléseim között feltétlenül szerepel a kisgyülekezetek támogatása, az iratmisszió fellendítése, a kapcsolatépítés, a lelkészi közösség megerősítése, a belmisszió megerősítése, az átlátható és az egyházmegyei testületek által jóváhagyott ügyvitel. Mindenki esperese szeretnék lenni, és szolgálatomat a krisztusi szeretetre és felebaráti bizalomra akarom építeni. Az egyházmegye koordinálását csakis őszintén, tisztán, átláthatóan és csapatmunkával lehet elképzelni, úgy, hogy az elkövetkezendő hat évben jól és fontosnak érezze majd magát az is, aki a közgyűlésen a többi jelöltet támogatta. Nyitott vagyok mind a lelkésztársaim és a gyülekezetek észrevételei, tanácsai, mind azok gondjai felé, és ebben továbbra is az a bibliai gondolat vezérel, miszerint „a szeretet pedig épít” (1Kor. 8,1b).

Templomépítő lelkészként vállaltam el az esperesi tisztségre való jelölést. Úgy gondolom, az elmúlt építő évek tapasztalata segíteni fog abban, hogy — az egyházmegye döntéshozó testületeivel és a lelkészi karral egyetértésben —megtaláljuk annak lehetőségét, hogyan tudnánk együtt, külső és belső források bevonásával felépíteni az egyházmegyei székházat.

— Lelki vezetői szolgálatát világiként Kovács Jenő fogja segíteni. A nagykárolyi polgármester a többi között politikusként, városvezetőként is „letett már valamit az asztalra”. Jól gondolom, hogy örül a főgondnok személyének?

— Természetesen örülök. Kovács Jenő polgármester úr valóban nagyon sokat tett Nagykárolyért. Számítok a polgármester-főgondnok úr támogatására, tanácsaira és vezetői tapasztalataira, az együttműködésére ezen a téren is.

— Egyházkerületi szinten is közeledik a nagy választási nap. Az is „felhallatszik a szószékig”? — (Parafrazálva Nagy Sándor leköszönő esperes megállapítását.)

— A választó közgyűlésünk alkalmával megejtettük az egyházkerületi jelöléseket is. Úgy gondolom, hogy az egyházkerületi jelölések esetében, különösen az egyszemélyes tisztségekre nézve, a gyülekezeteink között érzékelhetőbb volt a konszenzus, mint az egyházmegyei jelölések rendjén. Ez számomra biztató: van remény, van lehetőség az egyházkerületi választásokban való testvéri összefogásra. Persze, a szószékig mindig felhallatszik valami, még a választások után is, de egy a lényeg: amire elhívattattunk, azt következetesen, Istenünk iránti hűséggel és kitartással, felebarátaink, szolgatársaink és gyülekezeteink iránti szeretettel és empátiával kell elvégeznünk.

— Gondolom, Ön is hétköznapi ember. Nagyon izgult? Mit érez most? Gyermekeinek miként magyarázta el, írta le ezt az új feladatkört?

— Igen, volt bennem egy egészséges izgalom, nem tagadom. Azonban rábíztam a döntést az Úr Istenre, mert hiszem, hogy — ha szabad így fogalmaznom — az Ő „szavazata” az igazán döntő ebben is és minden más olyan helyzetben, amikor egy ember és egy közösség válaszút előtt áll. Ez a hit és meggyőződés részemről akkor is megállta volna a helyét, ha a választó közgyűlés másképp dönt. Elsősorban Istennek köszönhetem, hogy a választó közgyűlés eseményeinek alakításában erre a szolgálatra méltatott.

Természetesen a családom minden tagja támogatott. A feleségem, Adrien hivatásánál fogva is mellettem volt mind a gyülekezeti, mind az egyházmegyei szolgálatban, és ezentúl is mellettem áll majd. Amikor a két nagyobbik gyermekemmel, Csabával és Kincsővel erről beszélgettünk, megértették, hogy az esperesi hivatás egy plusz szolgálat a lelkészi mellett. Legkisebb gyermekem, a négy és fél éves Hunor még nem érti meg az új helyzetet, ő csak kérdezget: „apa, mi az, hogy esperes?”, mint ahogy azzal sincs még tisztában, mit jelent lelkésznek lenni, azt hiszi, minden gyerek apukája „pap bácsi”.

Egy lelkésznek sokszor nehéz gyülekezeti vezetőként és családfőként is egyaránt helytállnia, de folyamatosan próbálunk felnőni ehhez a feladathoz, és megerősödni ebben. Ahogy a régi közmondás tartja: „a jó pap is holtig tanul”. A megoldás kulcsa szerintem a rendszeresség és a jó időbeosztás: mindenre és mindenkire jusson elegendő idő és energia. Hiszem, hogy Istentől erre nézve is megadatik majd a kellő szeretet, bölcsesség és odafigyelés, csak kérni kell Tőle!

Megyeri Tamás Róbert