A szombat délelőtti rendezvény szentmisével vette kezdetét, amelyet Tzier Ernő csanálosi plébános celebrált. „A történelmi eseményeken nem tudunk változtatni, ezért marad számunkra az emlékezés és a lehetőség a tanulásra. Emlékezni kötelességünk. 1945. január másodikán lelkesen énekelték a templomban az újévi éneket, akkor még nem tudták, hogy mi fog várni azokra, akiket hosszú évekig tartó kényszermunkára hurcoltak el. Azért emlékezünk minden évben, hogy ne merüljön feledésbe a történelemnek ez a fájó eseménye” — fogalmazott a plébános, emlékeztetve arra is, hogy amikor az elhurcoltak hazatérhettek, és túl voltak minden nehézségen, megfogadták, hogy Jézus szíve ünnepét a legnagyobb hitben tartják meg. A csanálosi egyházközségből elhurcoltak közül ma már csak egy személy él. Az 1945 januárjában oroszországi kényszermunkára deportált 260 csanálosi személy közül 255-en római katolikus felekezetűek voltak, hárman görögkatolikusok, ketten pedig reformátusok — 13 asszonyt, 72 leányt és 175 fiút, férfit vittek el a Szovjetunióba. A szombati szentmisét az elhunytakért ajánlották.
A szentmisét követően az emlékezők a kultúrotthonhoz vonultak, ahol a néhány évvel ezelőtt kihelyezett, a deportáltak nevét tartalmazó emléktábla előtt folytatódott a főhajtás, a jelenlévők koszorút helyeztek el az áldozatok tiszteletére. Schupler Tibor, Csanálos község polgármestere köszöntötte a résztvevőket. Köszöntötte Pataki Csabát, a Szatmár Megyei Tanács elnökét, a prefektusi hivatal küldöttjeként Florin Găzdacot, a Nagykároly környéki, svábok lakta községek polgármestereit és a Német Demokrata Fórum megyei szervezetének képviselőit és minden résztvevőt. A polgármester ismertette a kultúrotthon falára elhelyezett emléktábla történetét, ami több mint háromszáz évre vezeti vissza a csanálosi svábok történetét. 1712. július elején vette kezdetét a svábok betelepítése a történelmi Szatmár megyébe, ahova több mint nyolcezer telepes érkezett. Több generáció küszködött azért, hogy a semmiből teremtsenek élhető körülményeket. Az igazi nehézség 1945-ben jelentkezett, ekkor jött a deportálás szörnyűsége. Valamivel több mint 300 évvel ezelőtt érkeztek a svábok erre a vidékre, s bár a semmiből teremtettek elő mindent generációkon keresztül, az igazi megpróbáltatás mégsem ez volt számukra, hanem az 1945-ben bekövetkezett deportálás szörnyűsége. Erőszakkal több száz, több ezer embert kényszermunkára hurcoltak el az akkori Szovjetunió, a jelenlegi Ukrajna területére. Emlékezetes, szomorú dátum a csanálosi svábok történetében 1945. január 9-e, hiszen ezen a napon zárták őket vagonokba a nagykárolyi állomáson, más nemzetiségű emberekkel együtt, hogy az elvárt létszámot sikerüljön teljesíteni. Elindult a halálvonat, hogy a szovjet munkatáborokba szállítsa a rajta tartózkodókat. Számtalan szörnyűséget éltek át a deportáltak: a csanálosiak közül 79-en vesztették életüket a munkatáborokban, sokan több hónapon keresztül tartó menekülés révén jutottak haza, míg voltak, akik évekig szenvedtek a fogságban. A polgármester kiemelte: sajnos ma már csak egy személy él Csanáloson a deportálás túlélői közül: Czier Mariska néni, aki jelen volt a szentmisén, de hajlott kora miatt a szabadtéri eseményen már nem tudott részt venni. A 76 évvel ezelőtt történteket kötelességünk továbbadni a jövő nemzedékeinek, hiszen ez garantálhatja azt, hogy a történelemnek ez a szégyenteljes szakasza nem ismétlődhet meg — hangsúlyozta a polgármester.
Pataki Csaba, a Szatmár Megyei Tanács elnöke elmondta, hogy sokadjára áll a márványtábla előtt; egy évvel ezelőtt arról beszélt, hogy próbáljunk meg olyan jövőt elképzelni, amikor nem lesz egyik ember a másik embernek ellensége, és ne szenvedjen senki azért, mert egy bizonyos nemzet részeként született. Nemcsak a környékről, hanem a régi, akkor még a történelmi Szatmár megyéhez tartozó Ugocsa vármegyéből is elhurcoltak 280 személyt, akik között voltak magyarok és románok is, hogy legyen meg a létszám, emlékeztetett Pataki, rámutatva arra is, hogy egy évvel ezelőtt még másképpen terveztük az életünket. „Úgy gondoltuk, hogy a megemlékezés utáni terveinket megvalósítjuk. Aztán megtanultuk, hogy az elmúlt év mégsem lett olyan, amilyennek terveztük, mert ugyan nem egyik ember zárta be a másikat, hanem saját magunkat kényszerültünk bezárni, és egy kicsit megbolondult a világ. Természetesen nem lehet összehasonlítani a jelenlegi körülményeket az 1945-ös eseményekkel. Sajnos azonban úgy érzem, megint egyféle háborúban vagyunk, és a jövő nem mutatkozik könnyűnek” — fogalmazott, és azt kívánta minden emlékezőnek, hogy egy év múlva erőben, egészségben nézhessünk egymás szemébe. Éljünk úgy, hogy odafentről büszkén nézzenek utódaikra az eltávozottak, legyenek büszkék leszármazottaikra, akiknek örökül hagyták ezt a szép földet.
Florin Găzdac a prefektus üzenetét közvetítette, majd Ludescher Herbert, az NDF Szatmár megyei alelnöke, valamint Josef Hölczli, a Német Demokrata Fórum észak-erdélyi regionális elnöke beszélt a deportálás szörnyűségeiről. A megemlékezést koszorúzás zárta, s közben a helyi kórus énekelt.