A holokauszt romániai áldozatainak tiszteletére emelt bukaresti emlékműnél hajtottak főt tegnap délelőtt — 79 évvel azt követően, hogy 1941. október 9-én elkezdődött a moldvai zsidóság transznisztriai deportálása. A különleges emlékmű (a hatalmas szoborcsoport-kompozíció egy része lenyúlik a föld alá, annak jelképeként, hogy a zsidóknak gyakran a föld alá kellett menekülniük, s a kompozíció melletti 300 méteres falon olvasható többek között a pogromok helyszínéül szolgáló helységek névsora) egyébként azért található épp Bukarest belvárosában, közintézmény közelében, hogy emlékeztessen: a romániai zsidóság tragédiája a társadalom szeme láttára történt, és a második világháború idején etnikai és faji alapon elkövetett embertelen cselekedetekben a román államnak is óriási felelőssége volt.
A holokauszt nemzetközi emléknapja január 27-e, ekkor szabadították fel az auschwitzi koncentrációs tábort, ám e dátum mellett szinte minden európai országnak megvan a maga külön holokauszt-emléknapja is, hiszen a holokauszt korántsem csupán német jelenség volt: Franciaország, Oroszország, Magyarország és Románia önálló, „nemzeti” antiszemitizmusa legalább olyan régi gyökerekre tekinthet vissza, mint a német — s nem egy sokkal nyíltabb és brutálisabb is volt annál.
Románia két világháború közötti 800 000-es zsidó közösségének több mint a fele vált a holokauszt áldozatává, több mint 150 000 embert a magyar hatóságok deportáltak Észak-Erdélyből, és közel 300 000-en az óromániai, főképp moldvai és bukovinai pogromokban, illetve a román hadsereg felügyelete alatt álló besszarábiai és dnyeszterentúli haláltáborokban lelték halálukat. A romániai antiszemitizmus hosszú történelmi múltra tekint vissza, és mindig rendkívül erőteljes volt — bár az első világháborút lezáró békeszerződések arra kötelezték Romániát, hogy a területén élő valamennyi személynek biztosítson állampolgárságot, s az 1923-as alkotmány ezt szentesítette, az egy évvel később elfogadott állampolgársági törvény sok zsidó személy állampolgárságának későbbi felülvizsgálatát helyzete kilátásba. A húszas évek második felétől egyre nagyobb teret nyertek a jobboldali szervezetek, a legionárius mozgalom, a Vasgárda, s ez az antiszemitizmus felerősödését hozta magával. Nem voltak ritkák a pogromszerű akciók s a zsidók ellen elkövetett — zömében büntetlenül maradt — tettlegességek és gyilkosságok sem. A zsidóellenes hatalmi intézkedések Romániában 1934-ben, a nürnbergi faji törvényeket egy évvel megelőzve kezdődtek el, majd 1938 januárjában a kormány által elfogadott törvényrendelettel több százezer zsidótól megvonták a román állampolgárságot, 1940 nyarán pedig II. Károly király aláírta a „zsidók statútumaként” ismert törvényrendeletet, amelyik az egész romániai zsidóságot másodrangú állampolgárrá minősítette. A kormányzóként hatalomra került Ion Antonescu későbbi marsall uralkodásának első korszakát rengeteg zsidóellenes intézkedés jellemezte, amelyek révén a zsidó javakat kisajátították, és a zsidóságot kiiktatták a gazdasági és a társadalmi életből — és szinte egymást érték a pogromok, melyek közül a román területen elkövetett legnagyobb, leghírhedtebb zsidóellenes vérengzés (amelynek brutalitása még a náci Németországot is meghökkentette) a központilag irányított jászvásári pogrom volt 1941. június 28–29-én. Jászvásár az ott élő közel 35 000 zsidótól való teljes „megtisztítására” maga Antonescu adott parancsot — és elkezdődött a mészárlás: rendőrök, csendőrök, katonák a felbőszült városi csőcselékkel, fiatalokkal, sok hivatalnokkal együtt elkezdték a zsidó otthonok átkutatását — rejtegetett szovjet ejtőernyősöket kerestek. Közben körülbelül négyezer embert gyilkoltak meg az utcán, a rendőrségen vagy saját otthonában, több ezer főt letartóztattak, és az úgynevezett halálvonatokba tuszkolták őket. A szerelvények lassan, szinte lépésben bolyongtak az országban addig, amíg a bezárt emberek mind meg nem fulladtak vagy szomjan nem haltak, aki szökni próbált, azt lelőtték. A hivatalos adatok alapján 13 266 zsidó vesztette életét a jászvárosi pogrom során, más források szerint számuk 15 000 körülre tehető.
Szokatlan módon, bár a román kormány szövetségben állt a náci Németországgal, de általában nem deportált román zsidókat a német megszállás alatt álló területekre, ehelyett szisztematikusan összegyűjtötte a besszarábiai és észak-bukovinai zsidókat, és Ukrajna román megszállás alatti területeire deportálta őket. A szovjetektől 1941-ben visszaszerzett Bukovinában és Besszarábiában a román hadsereg elképesztő kegyetlenségű repressziót hajtott végre, több mint tízezer zsidó életét oltva ki. Az életben maradottakat összeszedték, és a Dnyeszteren túli — Transznisztriának nevezett — területre deportálták, ahol a román hadsereg gettókat állított fel, és azokat valóságos kivégzőtáborként működtette. A bogdanovcai lágerben 48 000 zsidó lelte halálát, az öregeket és a betegeket élve elégették, 43 000 embert pedig 1941. december 21–23. között agyonlőttek, s a holttesteket hatalmas máglyákon égették el. A dumanovcai lágerben hasonló módon végeztek ki 18 000 zsidót, és további 60–80 ezer zsidót mészároltak le a román hadsereg egységei Bălţi-ben, Csernovitzban és Odesszában, a megszállt ukrán terület egyik fő központjában. Közben pedig Antonescu előbb kétmilliárd, majd négymilliárd lejes kényszerkölcsönt zsarolt ki a zsidó közösségtől, és palesztinai kivándorlási engedélyeket kezdett árusítani fejenként 1336 dollárért.
A romániai holokauszt áldozatainak számát csak megbecsülni lehet, de a román katonák, csendőrök körülbelül 250 000 zsidót gyilkoltak meg 1941–44