Ha mélyebben átgondoljuk a nagy egyházi ünnepeink eseményeit, a Bibliában leírtakat figyelembe véve rádöbbenünk, hogy a történelem legnagyobb, minden képzeletet és vágyat felülmúló csodájával befejeződött, „elvégeztetett” Isten üdvözítő terve, amely az Ige megtestesülésével — Jézus születésével — kezdődött karácsonykor, golgotai önfeláldozó kereszthalálával folytatódott nagypénteken, és a test Igévé válásával — Jézus feltámadásával — teljesedett be húsvétkor. Húsvét az egyik legnépszerűbb ünnepünk, amit valamilyen módon megtartanak hívők és hitetlenek egyaránt. Mint a legtöbb vallási ünnepnek, a húsvétnak is van pogány eredete, de kapcsolódik a zsidó húsvéthoz is: a zsidók egyiptomi fogságból való kiszabadulásának ünnepéhez. Bárhonnan közelítjük meg, az ünnep lényege a feltámadás: a természet, a lélek, a test feltámadása. Ez utóbbi — ami mindenfajta feltámadásnak a legvitatottabb része — a hitre alapozódik. Pál apostol a Zsidókhoz írt levelében így ír: „A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés." (11,1) Hinni csak abban lehet, ami (még) nincs. De ha hiszünk benne, létezővé válik. Hinni annyi, mint nem tudni biztosan hová, de mégis menni: egyfajta térkép nélküli utazás. A hit nem más, mint az élet forrása. Hinni bármiben lehet, de a hit olyan, mint az útjelző: amiben hiszünk, arra tartunk.

A huszonegyedik század zűrzavaros forgatagában gyakran azt tapasztaljuk, hogy az emberekben kezd megrengeni a hit. Sokan ezt azzal magyarázzák, hogy annyi csalódás és megpróbáltatás éri az embert, hogy képtelen már hinni abban, hogy sorsa jobbra fordul. És ami különösen érdekes: akinek lehetősége van arra, hogy sorsát jobbra fordítsa, meghátrál, mert már sokakban a remény is kezd kihalni, pedig a remény a hitnek a része. Van-e remény arra, hogy a ma embere megtanuljon hinni egyéni és közösségi sorsának a feltámadásában? Mindenki látja, tapasztalja, tudja, hogy a legtöbb ember élete nagyszombat bizonytalanságában stagnál. A mai húsvétvárás sokban hasonlít azokhoz az időszakokhoz, amikor nagy teret hódított a keresztényüldözés. Fanatikus hadak indítottak harcot a kereszténység elpusztítására. Csak a hit az, ami megmentheti a kereszténységet. Hit a feltámadás csodájában, hit a szülőföldön való megmaradásban, a család egységében, az egymás iránti szeretetben, hit a közösségi szellem erejében. Ahhoz, hogy megszülessen mindennapi feltámadásunk, meg kell tanulni hinni. Hinni abban, hogy képesek vagyunk legyőzni azokat a kísértéseket, amelyek megvalósíthatatlan célok elé állítják az embert, hogy az a reménytelen küzdelemben ne tékozolja el életét. Sokat kell harcolni és sokféleképpen a hétköznapok sorscsapásai között, és meg kell tanulni óriássá növelni a gyermekhitet, és mindig kimondani a gyermekigazságokat. Rá kell döbbenni, hogy a szeretethiánytól halnak ki a legfőbb emberi tulajdonságok. Meg kell tanulni együtt élni, ez a mi mindennapi feltámadásunk, ez a mi egyéni és közösségi világunk újjászületésének titka, és József Attila szavaival élve: ”Minden világ a Mérhetetlen része,/Az Isten is a lelkek Egy-Egésze.”

Elek György