Különleges helyet foglal el a világ himnuszai között is: sem császár, sem király előtt nem késztet főhajtásra, ellentétben híres elődjeivel, az angol királyi (God save the King/Queen) vagy a régi osztrák császári (Gott erhalte) himnusszal, és nem is gyújtó hangú induló, mint az emblematikus Marseillaise, hanem egy sokat próbált nép mélyből jövő segélykiáltása: „Szánd meg Isten a magyart...”

Aligha írhatta volna Kölcsey Ferencnél alkalmasabb költő a Himnuszt. Nem azért, mert a nagyok között ő volt a legnagyobb, hanem azért, mert ő volt a legesendőbb. A Himnusz ugyanis borús ének, amelyre az átokkal terhelt magyar sors vet árnyékot, s marad a könyörgés: „Isten, áldd meg a magyart”.
Mintha Kölcsey – ősi családja révén, amelyet a honfoglalásig vezetett vissza – csekei magányában maga élte volna meg a „magyar nép zivataros századait”. Magyarsága Debrecenben pallérozódott református tudattal, örökös magányát a korai árvaság tragédiája alapozta meg, amihez maradandó nyomot hagyó gyerekkori betegség társult. Kölcsey nem volt hősi alkat. De a hatalom rá is gyanakodott, mert a gondolat veszélyes fegyverét forgatta az irodalom csataterén. Pajzsán a magyar nyelv nemzetformáló angyalát hordta.

Nem éppen himnikus hangulatban íródott

A Himnuszra vonatkozóan valószínűleg egy irodalmi folyóiratban (Szépliteratúrai Ajándék) talált ihletést, a nemzet sorsán való kesergés témáját, sőt a vers nem antik mértékű rímeinek összecsengését illetőleg is, az akkoriban felfedezett Balassi Bálint (illetve neki tulajdonított) költeményeiben. A folyóirat 1821-ben kezdte bontogatni szárnyait, Kölcsey 1822 folyamán dolgozott versén, majd Hymnus címmel 1823. január 22-én tisztázta le. Szinte teljes magányban élt azokban az években. Birtokának ügyeit intézte, és akkoriban feltűnően kevés verse született. A Hymnus körül két romantikus életkép, egy sötét és véres ballada, egy könnyes-könnyed szerelmi jelenet kering, s közben készül a világundor jelentős és lehangoló verse, a Vanitatum vanitas, létünk hiábavalóságáról.

Nem éppen himnikus hangulat. A napóleoni korszakot követő nemzedék depressziós hangja ez, az elnyomott magyar szellemé, amely Ferenc császár uralkodását nyögi, és még a „harc mezeje” sem adatik meg, ahol hősi halált lehetne halni. Legföljebb a színpadon. Déryné és társai járják az országot, élesztve az öntudat parazsát, s közben egy ismeretlen zseni, Katona József Shakespeare-drámát ír magyar módra, amiről nem vesznek tudomást, bemutatóját az író nem is éri meg. Kölcsey Hymnusa 1828-ban jelenik meg az Auróra című irodalmi újságban. Nem törődnek vele, maga Kölcsey később sem említi, pedig remekmű. Nem tartotta időszerűnek? A vesztes nemzedék örökébe másik, tragikummal sújtott generáció lép, Erkel Ferencé. A Hymnus és a Bánk bán őt találja meg.

Pest-Buda nem magyar kultúrájú népét magyarságra tanítani

De hogyan? Géniuszok nagy tettei mögött gyakran áll egy kevésbé híres, ám tehetséges, és főként: ihletett szereplő. Így történt 1844-ben is, amikor a Himnusz zenei pályázatát a pesti Nemzeti Színházban kiírták. Ennek azonban voltak előzményei. 1843-ban lett a színház bérlője s egyben igazgatója – sikertelen vezetők, tanácstalanság és keresgélés után – Bartay Endre (Andrásként is ismert). Bartay sokkal jelentősebb figurája volt a magyar zenének és művelődéstörténetnek, mint amennyit életéről és munkásságáról tudunk, ráadásul rövid idő és csúf – anyagi jellegű – támadások után üldözték el a színház éléről. De Bartay igazgatásának alig több, mint két éve alatt történelmet írt. Ebben a történetben Pest-Budának nagy szerepe volt.

Pest-Buda – amelyet még három évtized választott el a nagyvárossá való egyesüléstől – messze nem számított a legmagyarabb városnak, sőt: lakosságának nagyobb része idegen (főként német) ajkú polgárokból állt, amit az is bizonyít, hogy sokáig a pesti Német Színházat többen látogatták, mint a magyart. De 1840-ben olyan események történtek, amelyek üstökösként világították be a magyar nemzeti zene pirkadó egét. Januárban Liszt Ferenc legendás hangversenyei forrósították át a Pesti Magyar Színház nézőterének levegőjét, elsősorban a Rákóczi-induló gyújtóbombájával, majd augusztusban bemutatták Erkel első operáját, a Bátori Máriát. Ettől a naptól kezdve a színházat Nemzeti Színháznak nevezték. Az operarészleget Erkel vezette, de a hozzáértő színházi direktorra, Bartay Endrére még csaknem három évet kellett várni.

Bartay hivatásos színházi szakember volt a szó univerzális értelmében: bevételt termelt és pénzt költött, s közben hazafiként, de nemzetközi kitekintéssel menedzselte az új színházat,  erős nemzetnevelő szándékkal. Először Pest-Buda nem magyar kultúrájú népét akarta magyarságra tanítani (nyelvi és lelki értelemben egyaránt). Ennek érdekében ötven aranyat tűzött ki „egy, a magyar népéletből merített, minden aljasságtól ment, jóirányú, látványos színműért, mely által a köznép is a színházba édesgettetvén, ízlése nemesbíttessék”. A pályázaton második díjas Szigligeti Ede Szökött katonájával indult meg a népszínmű szédítő karrierje, mely egészen a század végéig tartott. A népszínművek után a Szózat-pályázat következett, Vörösmarty költeményére, amelyet Egressy Béni (a Hunyadi László s részben a Bánk bán szövegírója) nyert meg. (Erkel nem indult, mert részt vett a bíráló bizottságban, viszont – kevésbé ismert tény – tőle is létezik egy Szózat-megzenésítés). És mindezek koronájaként, 1844-ben Bartay kiírta a Himnusz-pályázatot.

A Gárdonyi által ránkhagyott legenda

A keletkezés legendája, amit Gárdonyi Géza hagyott ránk, akkor is szép, ha nem igaz, de a mitikus pillanatok – s ilyen a Himnusz születése – megkövetelik a csodát. Eszerint Bartay Erkel számára írta ki a pályázatot (ez egyébként valószínű, hiszen Erkel 1844-ben, a Hunyadi László hatalmas sikere után emblematikus művésszé magasodott), és ennek úgy adott nyomatékot, hogy a vonakodó Erkelt bezárta, s addig nem engedte ki, amíg meg nem zenésítette a Himnuszt... Ebben a történetben másodlagos, hogy jeligés pályázatról volt szó, amelyre Erkel adta be elsőnek művét, és hogy már korábban is foglalkoztatta egy közének megkomponálása, különben nem írta volna meg a maga Szózatát. A Himnusz jellegének és sorsának fényében elgondolkoztató, hogy Erkel Kölcsey anti-himnikus Vanitatum vanitasának kezdő sorát választotta jeligeként, talán tudatosan hibásan idézve: „Itt az írás, olvassátok” („forgassátok” helyett). Az „írás” szent szövegként is értelmezhető. Erkel zenéjével vált Kölcsey Hymnusa szent szöveggé.

Mit szólt mindehhez a Habsburg császár és magyar király, akit akkor éppen V. Ferdinándnak hívtak? Semmit. Az udvarban – ha egyáltalán értesültek a magyarok himnuszának születéséről – úgy vélhették, a monarchikus himnuszt, a Gott erhaltét úgysem lehet letaszítani a trónjáról. És ebben – még elég hosszú ideig – igazuk is volt. A protokolláris bemutató 1844. július 2-án zajlott le a Nemzeti Színházban, Erkel győztes dala mellett további öt, dicséretet kapott komponista himnuszával együtt (összesen 13 anonim pályamű érkezett, ezek felkutatásában, azonosításában és előadásában Somogyváry Ákos szerzett múlhatatlan érdemet az utóbbi évtizedekben). A Himnusznak azonban még – mivel keletkezésekor nem kapott hivatalos felhatalmazást – igazi néphimnusszá kellett válnia, térben és időben egyaránt.

Negatív sajtókritika: a nép ajkán visszhangra nem fog találni

A sajtóban – persze – voltak szkeptikus hangok: „magán viselvén a hymnus szelleméhez alkalmazott templomi zene bélyegét, a nép ajkán visszhangra nem fog találni.” (Regélő Pesti Divatlap, 1844. július) Ez a veszély bizony fennállt – Himnuszunk nem tartozik a legkönnyebben énekelhető himnuszok közé. De éppen ima-jellege talált utat a magyar szívekhez a márciusi forradalom előtt, a szorongattatás éveiben – és később is. A magyaroknak mindig volt miért imádkozniuk. Jelképes, hogy népszerűségének korai, fontos állomásai nagy magyarjainkhoz kötődtek. Még a bemutató nyarán Széchenyi István nevét hordozó gőzhajó avatási ünnepségén hangzott el, s az első nyomtatott kiadás ajánlása Deák Ferencnek szól. 1848. március 15-e mámorában is felcsendül a Nemzeti Színházban a nemzet, valamint a szabadság zenei jelképei, a Rákóczi-induló, a Szózat, a Marseillaise és a Hunyadi László révén történelmi aktualitást nyert „Meghalt a cselszövő” kórus mellett. 1856-ban egy emelkedett pillanatban visszatért költőjéhez: Kölcsey síremlékének avatásán énekelték Csekén. Birodalmi jelentőségre a kiegyezést megelőző országgyűlés megnyitásakor (1865) Ferenc József bevonulásán emelkedett, és természetesen 1894-ben Kossuth Lajos ravatalánál is elhangzott.

És mi lett a Gott erhaltéval? Ferenc Józsefet éltetve az Osztrák-Magyar Monarchia hivatalos himnuszaként egyelőre biztosan tartotta pozícióját. Csak 1903-ban történt – sikertelen! – kísérlet arra nézve, hogy törvénybe iktassák az egységes magyar himnuszt. Pedig ez olyan történelmi pillanat volt, amikor a Habsburg-ellenesség lángjai magasra csaptak. Többek között „Isten áldd meg a magyart!” feliratú levélpapíron leveleztek, még Bartók Béla is, aki ez idő tájt bocskayban tüntetett magyarsága mellett, és Kossuth Lajosról írt szimfonikus költeményt (1903), amelyben a szabadságharcot leverő, gyűlölt osztrák sereget a Gott erhalte eltorzított dallamával ábrázolta – lett is konfliktusa belőle a Filharmóniai Társaság császárhű zenészeivel!

Kodály: „Jó az eredeti”

De a régi császári himnusz napjai is meg voltak számlálva. Mint magát a császárságot, a Gott erhaltét is elsöpörte a világháború történelmi földrengése. (Magyarországon valószínűleg 1918. október 23-án hangzott el utoljára a Debreceni Egyetem felavatásakor; majd, a császárság megszűntével 1922-ben átkerült a németekhez, és – igaz más szöveggel – a fasizmus vetett nem múló árnyékot Haydn gyönyörű dallamára...) Magyarország önállóvá válása és különösen Trianon tragédiája után azt vélnénk, hogy a Himnusz – amelyet ekkoriban már felállva, nemzeti imaként énekeltek széltében-hosszában –  a törvény pecsétjével is az ország himnuszává szilárdul. De nem így történt, annak ellenére, hogy a XX. századi magyar történelem számtalan megrázó, lesújtó és felemelő eseményén öntött lelket a Himnusz a magyar közösségbe.

Létét csak egyetlen röpke pillanatra fenyegette veszély a kommunista diktatúra mélypontján, 1952-ben, amikor Kodály Zoltán 70. születésnapjának ünneplését kihasználva felvetették egy új himnusz megalkotásának lehetőségét.
Szövegírónak Illyés Gyulára esett volna a választás. Kodály a felkérést lakonikusan utasította vissza: „Jó az eredeti.” Igaza volt – ebben is –, de egészen a rendszerváltásig, 1989. október 23-ig kellett várni, hogy végre törvénybe foglaltassék (XXXI tv. 36. §: „A Magyar Köztársaság himnusza Kölcsey Ferenc Himnusz című költeménye Erkel Ferenc zenéjével.”). Így került be az Alaptörvénybe (2011), amelynek élén a 2012-es módosítás óta mottóként szerepel: „Isten áldd meg a magyart”.

Erkel zenéjét Dohnányi  hangszerelte át

Erkel Ferenc zenéjének zivataros sors adatott meg. Nemcsak a Himnusszal kapcsolatban volt hálátlan vele az utókor, hanem fő művével, a Bánk bánnal is, amelyet – merő jószándékból – 1940-ben az Opera akkori vezetői átdolgoztak, erősen megcsonkítva Erkel eredeti operáját, abban a hiszemben, hogy mind szövegében, mind zenéjében aktualizálni kell a XIX. századi konvenciók nyűge alatt „szenvedő” művet. Két évvel korábban, 1938-ban (Kölcsey halának 100. évfordulóján) hasonló nemes szándéktól hajtva a Himnuszon is változtatásokat eszközölt, nem kisebb muzsikus, mint Dohnányi Ernő. Nem arról volt szó, hogy nem értékelte a Himnusz szépségét. 1923-ban Pest, Buda és Óbuda egyesítésének 50. jubileumán a nevezetes hangverseny bevezető számaként mutatta be Ünnepi nyitányát, amelyben feldolgozta a Himnuszt és a Szózatot, valamint saját, mostoha sorsú köz-énekét, a Magyar Hiszekegyet (utóbbi egy másik, nem Dohnányi-megzenésítésben lett híres a két világháború között). Az egyébként elképesztő bravúrral megkomponált, három zenekari együttest foglalkoztató nyitányban Dohnányi a Himnusz hangjain nem változtat, viszont a Szózat dallamából mintegy kivonja a magyaros karaktert, és egy olyan – meg kell hagyni: gyönyörű – melódiává simítja, amit akár Wagner, vagy Richard Strauss is megirigyelhetett volna. Ezáltal persze reformkori magyarjaink szelleme sérült. Dohnányit ez kevéssé zavarta, ő olyan zseni volt, aki leginkább a zene belső szabályaihoz mutatott feltétlen hűséget. Így érthetjük meg, hogy miért hangszerelte át Erkel Himnuszát.

Áthangszerelésnek nevezhetjük, mert Dohnányi gyakorlatilag az énekszólam szokásjogán nem változtatott (Erkel eredetijéhez képest itt is van ritmikai változás, de ez a gyakorlatban már Dohnányi idejére eltompult). Határozottan nyúlt bele azonban a hangszerelésbe: nagyobb együttesre ültette át a művet, dúsabb lett a zenei szövet, megjelent a kisdob, a nagydob és a csúcsponton a cintányér! Viszont elhagyott minden olyan zenei jelenséget, amely Erkel és kora nemzeti zenéjének tősgyökeres sajátossága. Ezáltal a Himnusz az eredetihez képest más karaktert kap. Dohnányi Himnusz-interpretációja az 1840-es évek mélyből kiáltó, reménykedő, romantikus magyarsága helyett az 1930-as évek restaurációs, a győzelem illúziójában élő magyarságának hangját szólaltatja meg. Kétségtelen: ma is szeretnénk a győztes országok közé tartozni, többek között ezért kedveljük, hallgatjuk, énekeljük a Himnuszt Dohnányi olvasatában is. De arra is kíváncsiak vagyunk, hogyan rezonált Erkel a Himnusz szövegére, hangulatára.

Erkel számára fontos volt a verbunkos alapú magyar zenei nyelv

Az eredeti, pályázati példány kézírása nem Erkeltől való, a jeligés pályázat követelménye volt, hogy a szerző még így se legyen felismerhető, de a bemutatón ebből játszották a Himnuszt. Az áhítatot keltő, Erkel által csak vonósokra és mélyen morgó üstdobra komponált előjátékhoz a szerző utólag, de még a bemutató előtt, írta be a harang-ütéseket. A távoli, halk harangozás egyrészt a régi dicsőségre (Nándorfehérvári győzelem) emlékeztet, másrészt épp misztikus hangzása miatt kelti föl a vonósok lassú verbunkos-zenéje mellett a „Mélyből kiáltok hozzád” zsoltáros hangulatot. Azt a magányos, elmélkedő ima-hangot, amely Kölcsey Himnuszának alapja. A zárkózott Erkel és a remeteként élő Kölcsey ezen a ponton találkozik össze. A másik fontos eltérés Dohnányi áthangszereléséhez képest az Erkel számára oly fontos, XIX. századi, verbunkos alapú magyar zenei nyelv, amelyhez sorosan hozzátartozott a kimért, táncos ritmizálás (amiért Erkel még prozódiát is föláldozott – később ez az énekszólamból elmaradt) és a hegedűk illetve a mélyvonósok sorkezdő, gyors futamai. A csúcspont harmóniája, bár funkcióban nem, de felrakásban ugyancsak eltért, és ami még fontosabb: az általános himnusz-gyakorlatnak megfelelően Erkel megismételteti az utolsó sort, mielőtt a zenekari utójátékban megegyszer gondolataiba mélyedne a távoli harangszó kíséretében.

Hátravan még a tempó és a hangnem kérdése. Erkel a Himnuszt – ki tudja miért, talán mert a hangnem az Eroicára emlékeztette? –  Esz-dúrban határozta meg. Ebben a hangnemben viszont nehéz énekelni, mert széles a hangterjedelem (oktáv + kvart) és nagyok a dallamlépések. Az éneklő gyülekezetnek általában vagy az alsó vagy a fölső hangokkal van baja. Gyakorlat-orientált kóruskarnagyok részéről merült föl – jogosan – hogy egy jobban bejárható hangnemben, B-dúrban kellene énekelni a Himnuszt. A tempót tekintve valószínű, hogy az idők folyamán lassult az előadásmód. Ennek részben oka Dohnányi említett karakter-változtatása. Az eredeti, verbunkos jellegű zene a feszesebb ritmizálás miatt valamivel élénkebb tempót tesz lehetővé. Persze nem szabad elfelejteni, hogy Erkel az „Andante religioso” tempó- és karaktermegjelölést hagyta ránk, tehát nem túl lassú tempót írt elő, de vallási áhítattal, bensőséges előadással.

Ebben a szellemben hangzott el az utóbbi húsz évben többször hangversenyen és hangfelvételen egyaránt Erkel Himnusza, sőt, 2013-ban a Magyar Olimpiai Bizottság felkérésére elkészült a nemzetközi versenysport időkeretében is helytálló, ugyanakkor autentikus zenekari változat a MÁV Szimfonikus Zenekarral (meghallgatható ide kattintva), majd legutóbb 2020-ban a Budapesti Filharmóniai Társaság zenekari művészeinek és a Magyar Állami Operaház Énekkarának előadásában, Somogyváry Ákos vezényletével. A nemzetközi térben tehát már széles körben megismerhetik a magyar himnuszt eredeti formájában. Miért ne történhetne meg ugyanez nemzeti zeneszerzőnk akaratához híven, hazájában, törvényi oltalom alatt, az Alaptörvény betűje szerint?

Prof. dr. Batta András, Széchenyi-díjas, Erkel Ferenc-díjas zenetörténész/magyarhimnusz.hu

(Fotók: Sződemeteri Kölcsey-emlékház kiállítótere/friss.ro)

SZÓLJON HOZZÁ FACEBOOKON!