A Hans Lindner Alapítvány a koronavírus-járvány ideje alatt is töretlenül folytatja sokrétű tevékenységét. „A projektjeink összefüggésben állnak egymással. Mindenképpen fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy rendszerben vagyunk. Rendszer működik az alapítványunkon belül is, de az alapítvány maga is keresi a helyét, hogy erősítse a szociális hálót Szatmárnémetiben, hiszen a mi munkánknak csak akkor van értelme” — fogalmazott lapunk megkeresésére Koczinger Tibor, az alapítvány elnöke.

„Önállóan is lehet nagyon sok jó dolgot cselekedni, például ha valaki elesik az utcán, azt felsegítem. Ez egy jótett, de ha hárman, öten, tízen megbeszéljük, hogy figyeljünk oda jobban az emberekre, onnantól kezdve az már egy szociális, stratégiai háló. A lényeg, hogy Szatmáron bárki, ha elesik, biztos lesz aki felemelje. Egy nagyon jól működő szociális hálózatot lehet kialakítani, ha együtt dolgozunk más civil szervezetekkel, a város vagy a megye szociális intézményeivel, a gyermekvédelemmel, munkaügyi hivatallal, tanüggyel és tanfelügyelőséggel. A hátrányból előnyt faragva az utóbbi nehéz időszakban volt időnk és alkalmunk kialakítani ezt a stratégiai hálót. Többet voltunk együtt ezeknek az intézményeknek a képviselőivel és a többi civil szervezettel, a távolságtartás mellett is. Fő feladatunk az volt, hogy feltérképezzük, melyek a jelenlegi helyzet nagy kihívásai, és ezekhez próbáltunk adaptálódni” — magyarázta Koczinger.

Az alapítvány elkötelezett a gyermekek ügye mellett, ebben az időszakban is az ifjúság volt az alapítvány tudatosan választott célcsoportja.

„Nekik jobb életesélyeket szeretnénk biztosítani, ott, ahol akarat van erre, ahol készen állnak arra, hogy saját magukon is segítsenek. Mi nem a Mikulás szerepét szeretnénk játszani, hanem az őrangyalét. Ahol van szorgalom és kellő akarat, ott lesz segítség is, hiszen mi nem kényszeríthetünk senkit semmire. Az első kedvezményezett csoportba azokat soroltuk, akik az állam gondoskodását élvezik, tehát intézményekben élnek. Mi ezt úgy látjuk, hogy ez kevés, és ez nem kritika. A gyermeknek azt kell látnia, hogy aktív segítség áll mögötte, nem passzív, hogy csupán szállást és ennivalót kap. Ez azt jelenti, hogy nekünk ott kell lennünk, kiegészítve mindazt, amit nem kaphatnak meg: támogatást, törődést, orientációt a nagyvilágban. Úgy, mint ahogyan az iskolához kell a gyakorlat, itt is kell a neveléshez egy életszerű segítség. Tehát az ezekben az intézményekben élő gyerekeket, fiatalokat úgy támogatjuk, hogy bevezetjük őket, segítünk nekik beilleszkedni abba a társadalomba, amely őket várja. Erre a helyzetük miatt számukra sajnos nincs lehetőség, hiszen hiányzik a családmodell. Mi ezt próbáljuk pótolni: olyan tevékenységeket, látogatásokat szervezünk, akár egyénekre is lebontva, amelyek által a gyermekek és fiatalok felfedezhetik adottságaikat, képességeiket, a továbbiakban pedig mi arra törekszünk, hogy ezekre alapozva segítséget tudjunk nyújtani nekik, akár az iskola- és pályaválasztásban is. A segítségnyújtásnak ezen formája, mint már említettem, csak egy jól működő civil hálózattal valósulhatott meg. Ebben a projektben partnerünk a Caritas szervezet és a Máltai Szeretetszolgálat” — mondja az alapítvány elnöke.

A Lindner alapítvány nem csak helyi szervezetekkel működik együtt. Egy hónapja fut egy erdélyi folyóirattal és a gyulafehérvári Caritassal közösen egy projektjük, amelyen belül olyan családokat térképeznek fel, ahol az anya elvesztette a munkahelyét a koronavírus-járvány miatti elbocsátások következtében. „Nagyon fontos a munkahely visszaszerzése, a sokgyermekes családok esetében különösen az. Még ha a távolságtartás kötelező is, nekünk kötelességünk megismerni ezeket a családokat, hiszen ha dolgozni tudnak, akkor a gyerekek és leginkább a pályaválasztás előtt álló fiatalok számára a szülőmodell csak erősödni fog. Viszont nem csak a munkahely fontos. Ezekben a családokban a fiatalok előtt ott van a pályaválasztás. Ők azok, akik a legkevésbé bíznak abban, hogy boldogulhatnak a társadalomban. Sajnos ők nincsenek felvértezve azzal a tudással, amivel szerencsésebb helyzetben lévő társaik igen. Az ilyen családban élőket három kategóriába soroltunk. Az első kategóriába azokat a fiatalokat, akikben van határozottság, őket segítenünk kell abban, hogy a választott pálya meg is győzze őket, és határozottan törekedjenek a fejlődésre. Vannak azok a fiatalok, akik akarnak valamit, de még keresnek, még ki kell próbálniuk magukat, és bele kell kóstolniuk, akármilyen szakmát választanak. Az utolsó kategóriába azok a fiatalok tartoznak, akik önhibájukon kívül nagyon érzékeny kategóriának számítanak; nekik is kell a segítség, leginkább azért, hogy egyáltalán talpon maradjanak. Számukra még egy ilyen járvány a véget jelentené, hiszen vagy szociálisan, vagy egészségügyileg padlóra kerülnének. Ők a legkiszolgáltatottabbak az összes kategória közül” — mutatott rá Koczinger.

„A Reménysugár program sem állt le a vesztegzár ideje alatt. Ez az a program, amit az alapítvány a Szatmár Megyei Tanáccsal és a Szatmárnémeti Szociális Igazgatósággal (DAS) működtet. Megyei szinten dolgoztunk és dolgozunk jelenleg is. A program résztvevői különösen nem hagyhatták el otthonaikat, fokozottan veszélyeztetettek voltak. A célunk a továbbiakban is az, hogy semmiben se szenvedjenek hiányt” — hangsúlyozta.

Tevékenységük az idősebb korosztály támogatására is kiterjed. „Májusban a többi civil szervezettel és Kereskényi Gábor polgármester úrral közösen egy olyan segítségnyújtási programot indítottunk Szatmárnémetiben, amelynek keretében egy zöldszám révén 176 időshöz jutottunk el, biztosítva számukra a szükséges gyógyszereket és alapélelmiszereket. Az akciót követően még mai napig is vannak olyan idős, egyedülálló személyek, akik igénylik a segítségünket, és mi boldogan állunk rendelkezésükre” — összegzett Koczinger Tibor.

Kallós András