Rengeteg önkéntes, civil szervezet, hatósági és akár egyszerű, hétköznapi ember van jelen nap mint nap a halmi határátkelőnél, hogy segítsen az Ukrajnából menekülőknek ott és abban, ahol és amiben éppen tud. Nem könnyű szembesülni azzal a tömérdek fájdalommal, csalódottsággal, ami azon személyek arcán tükröződik, akik épp csak átjutnak a határon; szinte lehetetlen belegondolni, hogy mit érezhetnek azok, akik kénytelenek voltak összepakolni egész addigi életüket egyetlen bőröndbe, és útnak indulni akár gyalog is, több kilométert gyalogolni, majd átjutni a határon. „Sokak arcán megkönnyebbülést véltünk felfedezni, de voltak olyanok is, akik csalódottan, könnyes szemmel néztek Ukrajna irányába, az eddigi életük irányába” — olvasható Cristian Silaghi, a Szatmár Megyei Csendőrség tábori lelkészének beszámolójában.

A katonai lelkész arról is beszámolt, hogy minden önkéntes igyekezett segíteni, sok esetben ajánlották fel autóikat annak érdekében, hogy az édesanyák gyermekeikkel melegedhessenek, amíg tovább nem indulnak egy másik országba vagy egy átmeneti szálláshelyre. „Így történt, hogy estére megismertem Alexandrt. Akkor töltötte a 7 napot, a háborúval együtt született. Az autóm nyújtott neki és édesanyjának két órán keresztül menedéket, addig, amíg tovább nem indultak. Búcsúzáskor minden jót kívántam nekik, Alexandr számára jó egészséget, azt, hogy nőjön nagyra. Könnyes szemmel indultam haza, viszont meggyőződésem, hogy mindazon menekültek, akik Romániába érkeztek, nincsenek egyedül. Egyesek az önkéntesek segítségével szállást találtak, másokat a barátaik várták, és voltak, akik tovább folytatják útjukat Nyugat-Európa felé. Hazaérve szorosan magamhoz öleltem gyermekeimet, úgy, ahogy még soha. Lefekvési idő volt. Ők nem látták, de a szemem könnyes volt” — fogalmaz Cristian Silaghi.

Szilágyi Kinga