A Szatmári Friss Újság szerkesztőségében meghívott szakértők beszélgettek arról, hogy milyen következményekkel jár az, ha a szülők túlzottan elkényeztetik a gyereket, mindentől megkímélik, és nem nevelik önállóságra, hogy egyedül is tudjon majd boldogulni.

A beszélgetésen részt vett dr. Frigy Szabolcs iskolai tanácsadó, egyetemi oktató, Tóth Emese pszichológus, dr. Tallián Krisztián pszichiáter és Szilágyi Norbert hitoktató. A beszélgetést moderálta: Elek György.

Az elmúlt évtizedek során nagyon sok fiatal hagyta el az országot és települt át Magyarországra vagy a gazdaságilag fejlettebb nyugati országokba. A legtöbb esetben a szülők támogatják gyerekeiket az elvándorlásban. Miben reménykednek, akik külföldre mennek? — tette fel a kérdést Elek György.

Frigy Szabolcs úgy látja, hogy a külfölddel szemben van egy szelektív információáramlás. Amikor hazajönnek a már kint élők, csak a jóról beszélnek, s akik ezt hallják, elhiszik, hogy ott minden szép és jó. Az ügyes-bajos-gondos hétköznapjaikról nem beszélnek a kitelepedettek. A külföldről kialakult egy „kolbászból van a kerítés” kép, emiatt van egy húzóereje az elvándorlásnak.

Szilágyi Norbert is azt tapasztalta, sokan elhiszik, hogy ott tisztességes munkából meg lehet élni.

Frigy Szabolcs különösnek tartja, hogy azok számára, akik itt elvégeznek egy egyetemet, nem fontos az értelmiségi státusz, elmennek külföldre betanított munkásnak. A státuszukhoz képest sokkal alacsonyabb rendű munkát is bevállalnak, mert számukra mindennél fontosabb a fizetés, amit kapnak. Számukra a pénz felül tudja írni a nem materiális értékeket. Ez az értékrendjüket is elárulja, ők túl vannak azon, hogy család, barátok, közösség. Számukra csak az a fontos, hogy mennyi pénz lesz a bankkártyán. Ez egy nagyon redukálódott gondolkodásmód, nem sokat árul el róluk.

Tallián Krisztián kiemelte, hogy egy olyan személyiségnek, aki nem tud mit kezdeni az idővel, komoly pszichés problémái is lehetnek. Tallián nem egy-két olyan felnőttel találkozott, akik nagy reményekkel indultak el, de egy idő után belefásultak, kiégtek, depressziósakká váltak, mert nem találták meg az életben azt a lényeget, amiért érdemes élni. Ez egy lelki elsivárosodáshoz, személyiségzavarhoz vezethet.

Szilágyi Norbert úgy véli, az egész onnan ered, hogy a szülők sem tudják feldolgozni azt a sok problémát, amit összegyűjtenek, nem tudják magukban tartani a problémákat. A gyerek azt látja, hogy apa megint frusztrált, nem lehet vele beszélni.

Frigy Szabolcs rávilágított, hogy a társadalmi gondok visszatükröződnek. Ugyanezek a gondok megvannak külföldön is. Az gyökerek elvesztésének valóban vannak pszichés hatásai. Öt év után a jó fizetésnek már nincs ingerértéke, ekkor jelennek meg a szenvedélyek. A rövid távon való gondolkodás úgy fog majd visszaütni, hogy kijön az ember a munkából, és nincs mit kezdjen magával és a pénzével. Az életminősége nem lesz jobb. Eljut oda, hogy több pénzzel rosszabb minőségű életet él. Kevesebb pénzből is lehet jobb az életminőség, ha egy normális családban él valaki. A kinti életnek nagyon sok árnyoldala van, és olyankor szembesülnek ezekkel, amikor eltöltenek ott egy bizonyos időt. Nagyon sokan belemennek a depresszivitásba.

Tallián Krisztián hozzáfűzte, hogy a társadalmi kapcsolatok hiánya lelkileg megviseli az elvándoroltakat. Anyagilag jól vannak, de azt a társadalmi közeget, ami itthon volt, ahonnan elindultak, ott nem kapják meg. Nagyon kevesen tudnak beilleszkedni egy teljesen új társadalmi rendszerbe. Ez menthetetlenül érinti az egyént, és ilyen szempontból hozzájárul a depresszióhoz. Nagyon sokan jöttek vissza már és jönnek vissza ma is egy kedvezőtlen gazdasági helyzetbe az úgynevezett jólétből csak azért, mert nem bírták az ottani sivár, lélek nélküli társadalmi életet.

Elek György arra a kérdésre próbált választ kapni, hogy mi az oka annak, hogy meglazultak az érzelmi kapcsolatok, sok helyen már a családban is.

Tallián Krisztián egyértelműnek tartja, hogy az anyagiak miatt fellazultak az érzelmi kapcsolatok, már a házastársak sem kötődnek annyira érzelmileg egymáshoz épp amiatt, mert túlzottan leköti őket az anyagiakért vívott küzdelem. Elő kell teremteni az anyagiakat ahhoz, hogy a gyereknek meg tudjanak adni mindent, ez viszont az érzelmi kapcsolatok kárára megy, ami szintén betegségekhez vezet. Biztos, hogy rossz irányba halad a társadalom, mert a szellemi síkról nagyon átmentünk egy anyagi síkra, amiben elvesztődik a lélek. Itt van a média és a virtuális világ, amivel körül vagyunk véve. A fiatalok a telefonnal próbálják pótolni a hiányérzetüket. Ha meglátunk az utcán három fiatalt, nem beszélgetnek, hanem mind a három a saját telefonját nézi és bűvöli. Annyira átvette az irányítást és betölti a szükségleteket a virtuális világ, hogy elfordulunk a másiktól. Ebben a virtuális világban egy értelmes és érző lény nem tud igazán élni. Vannak dolgok, amiket a kütyük nem tudnak pótolni, és ezekre a lelki és érzelmi dolgokra minden embernek szüksége van. Ha ez nem adatik meg valamilyen ok, okok miatt, vagy elmulasztja, akkor előbb-utóbb megjelennek a problémák. Ezeket egy ideig ki lehet küszöbölni erős akarattal, később viszont már szakemberre van szükség.

Frigy Szabolcs tud arról, hogy a nyugati országokban szó van arról, hogy a munkanapot lecsökkentik két órával. Volt egy felmérés Romániában, hogy mit csinálnának az emberek, ha napi hat óra lenne a munkaidő. A legtöbben azt válaszolták, hogy vállalnának még egy munkát. Nem tudják az emberek kihasználni a szabadidőt. Nincs érzelmi kommunikáció, hiányoznak a családi beszélgetések. Teljesen háttérbe szorult az az érzelmi kommunikáció, amit a gyerekeknek látniuk kellene a szülőktől. Az anyagiakon kívül a minőségi jólétérzés sok embernél már elképzelhetetlen. Sokan akkor érzik jól magukat, ha elvégzik az otthoni munkát, elrendezik a gyereket, és bezuhannak az ágyba. Ez is egy olyan jelenség, aminek megvannak vagy meglesznek a következményei. Értelmesen eltölteni a szabadidőt életszínvonal és érzelmi intelligencia kérdése. A gondolkodásunk is mintha fékezett habzású lenne. Nagyon egy fókuszpontban van, ráadásul ez a fókuszpont is rossz.

Tallián Krisztián határozottan állítja, hogy fontosabb a megelőzés, mint a gyógyítás. A gyerekkel a nulladik évtől kell foglalkozni. Ha nem alakul ki a közvetlen kapcsolat a szülők és a gyerek között, akkor könnyen vakvágányra kerülhet a gyerek életútja. Ha az anyuka nem a telefont nézegeti, amíg a kisebb gyerek ott mászkál egyedül, és a nagyobb sem a telefont nyomogatja, hanem az anya a kisebb gyerekkel játszik, a nagyobbal beszélget, akkor kialakul a személyek közötti kapcsolat és a kötődés. Az életben az a legfontosabb, hogy kialakuljon a kötődés apa és anya, szülő és gyerek között. Ha ez egy normális, érzelmileg megfelelő kötődés, akkor később nem lesz gond. A gyermek megkapja azt a lelki szükségletet, amivel ő később helyt tud állni. A nagy probléma az, hogy ez a kötődés nem alakul ki, nem a jó kapcsolat. Hagyni kell, hogy a gyerek kipróbáljon dolgokat, akkor is, ha azt nem úgy csinálja, mint ahogy a szülő elvárja, de a szülő segíthet a hibák korrigálásában. Itt kezdődik a tanulásnak, a felelősségvállalás. Ha a felnőtt társadalom nem látja be és nem érzi át, hogy ez elkerülhetetlen, akkor egy nagyon furcsa társadalom fog kifejlődni. Nem is igazán lehet majd azt társadalomnak nevezni, az egyének összessége lesz, ahol a kapcsolatok elsorvadnak.

Tóth Emese azt tapasztalta, hogy a szülőnek nagyon nehéz rávennie magát, hogy ne ültesse a tv elé a gyereket, hanem ő olvasson fel neki mesét. A szülő meg kell értse, hogy hiába van neki CD-n nagyon sok mese, az igazi az, amit ő olvas fel, és megbeszéli a gyerekkel. A szülők folyton arra hivatkoznak, hogy dolgoznak, ezért nincs idő egymásra, a gyerekre és a családra, de nem lehet mindent arra fogni, hogy dolgozunk, vagy nem érdemes. Nem szabad hagyni elveszni a spiritualitást. Könnyű azt mondani, hogy a szomszéd is dolgozik, a rokon is dolgozik, ezt kell csinálni mindenkinek. Nagyon sok ember kényszerül terápiára, vagy csak azért megy el, hogy legalább annyi időt foglalkozzon magával. Ezt meg lehet előzni. Bárki foglalkozhat magával kellemesebb körülmények között is. Nagyon sok emberben a terápián elég annyit tudatosítani, hogy ne a pszichológusnál ücsörögjön, hanem menjen el, és tartsa a kapcsolatot barátokkal és a családdal. Igenis engedje meg magának azt a luxust, hogy foglalkozzon saját magával. Az, hogy elmegy terápiára vagy orvoshoz, az hivatalos, addig hiányozhat a munkahelyéről, kiszakadhat a mókuskerékből, mert magával foglalkozik, vagy keres a betegségével kapcsolatos dolgokat.

Tallián Krisztián hangsúlyozta, hogy sajnos az a baj, hogy sokan azt hiszik, ezzel megoldották a problémát. Nagyon sokszor a szülők elmennek a gyerekkel a pszichiáterhez, elmondják, mi a gond, és amikor kiderül, hogy a család nem jól működik, a szülők elvárják, hogy a pszichiáter javítsa meg a gyereket, adjon valami gyógyszert, és minden megy tovább. Ez egy nagy csapda, mert a szülő azt hiszi, azzal, hogy elviszi a gyereket pszichológushoz, pszichiáterhez, ő letette a gondot, neki nem kell tennie semmit, majd a pszichológus megoldja a problémákat, miközben kiderül, hogy az egész család problémás. Azt már sokkal nehezebben fogadja el a szülő, hogy változtasson az életrendjén, szervezze át a napi dolgait, és éljen úgy, ahogy később neki is jobb lesz és a családnak is.

A mostani 20–30 éves anyuka és apuka van kitől megtanulja, mit hogyan kell jól csinálni? — tette fel a kérdést Elek György.

Tallián Krisztián úgy gondolja, hogy valószínűleg nincs. Itt lenne nagyon fontos a szülők iskolája. Ezt az iskolát még házasság előtt el kellene kezdeni. Fontos lenne beleültetni a házaspárok gondolkodásába, hogy milyen tetteknek és mulasztásoknak mik a következményeik. Meg kellene értsék, hogy a mindennapi életben, a mindennapi tevékenységekben milyen fontosak a látszólag apró dolgok. Tudatosítani kell a szülőkben, a felnőttekben, hogy az, amit most teszünk, a gyereknek és a fiatalnak nem a mostani életére vonatkozik, hanem a jövőre. A jövőt alapozza meg. Nagyon könnyen el lehet rontani a gyerek jövőjét apró dolgokkal, és sajnos nagyon sok szülő nem veszi ezt tudomásul.

Tóth Emese próbálkozott szülőnevelő programokkal, de csak néhányan jelentkeztek, és épp azok, akik tudatosan élnek, de úgy érezték, nem árt, ha még tanulnak valamit.

Tallián Krisztián elmondta, hogy a Hám János Római Katolikus Teológiai Líceumban van családnevelés, és ez nagyon hasznos. A 15–16 éves lányok még sok mindent könnyen vesznek, de ha valaki elmondja nekik, hogy vigyázzanak, mert ez vagy az történhet, akkor elgondolkodnak a dolgokon. A probléma itt is az, hogy ha otthon teljesen mást látnak, akkor nehezebb elfogadni egy kívülről érkező tanácsot. Nem igénylik a nevelést.

Tóth Emese azt látja, hogy sok fiatal nem is tudja, mit igényel. Addig, amíg nem szembesül a problémákkal, nem igazán van tisztában azzal, hogy milyen következményekkel járnak egyes döntések vagy mulasztások. Vannak, akik hallgatnak a jó tanácsra, és meglepődnek, hogy mennyire egyszerű megoldást találni bizonyos problémákra. Nehéz megértetni a szülőkkel, hogy ha a gyerek hisztizik a bevásárlóközpontban, hogy az anyuka vegyen meg valamit, akkor jobb, ha nem veszi meg, mert legközelebb drágább dolgokat fog követelni. Az az anyuka, aki hagyja a gyereket egyszer-kétszer hisztizni, észreveszi, hogy a gyerek tovább nem követelőzik, mert nem érdemes.

Szilágyi Norbert hozzátette, hogy sokak számára ciki olyan dolgokkal szakemberhez fordulni, amiket rég meg kellett volna tanulni a szülőktől. Mit fognak mondani az ismerősök? Még mindig ott vagyunk, hogy mások megerősítése a fontos, és nem az a fő szempont, hogy nekik mi a jó. Arra törekednek, hogy kívülről megfeleljenek mindenkinek, és azt lássák, hogy egy tökéletes családban élnek, ahol nincsenek problémák, ahol minden szép és jó, a gyerek mindent megkap, és mindenki boldog. Holott a hétköznapokban, amikor senki nem látja őket, bőgnek és toporzékolnak, hogy „Úristen, hol rontottam el?”

Tóth Emese azt tapasztalja, hogy egyre többen kérnek segítséget. Lényegében amikor kicsi gyerekről van szó, tízéves korig, akkor nem csupán a gyerekkel, hanem a családdal foglalkozik a pszichológus. Ennek csak akkor van eredménye, ha a szülők is elmennek a gyerekkel a terápiára.

Frigy Szabolcs hiányolja a szakmai védőnőhálózatot. A most működőnek az a feladata, hogy testileg nézze meg a gyereket, mintha az lenne a cél, hogy tartsák életben. A fontos az lenne, hogy a lelkiekkel is foglalkozzanak, és ez már a terhesség ideje alatt el kellene kezdődjön, hogy lelkileg készítsék fel a szülőt arra, hogy majd képes legyen lelki nevelést adni a gyereknek.

Szilágyi Norbert munkája során látja, hogy a szegény családoknál lehet észrevenni, hogy kimegy a védőnő megnézni, van-e mit enni, van-e hol lakni, holott lehet látni, hogy egyre több a problémás gyerek az iskolában.

Tallián Krisztián felhívta a figyelmet, hogy létezik az emocionális intelligencia, ami nélkül, ha zseni is a gyerek, akkor sem tud boldogulni. Az érzelmi intelligenciát a kommunikációban, a társadalomban való küzdelmek fejlesztik ki. Erre kellene sokkal nagyobb hangsúlyt fektetni. Az érzelmi intelligenciához és a személyiségfejlesztéshez kell a művészeteknek a tanítása, tanulása már gyerekkortól. Szilágyi rávilágított, hogy látszik, milyen stílust kedvelnek a gyerekek, mit táncolnak. Sok gyereken látszik, hogy nincs esztétikai érzékük, ami a finomlelkűség kialakulásához szükséges.

Frigy Szabolcs szerint nagyon fontos, hogy a szülők tudják: annál, hogy elviszik a gyereket matekórára, halmozottabban többet jelent, ha együtt vannak a gyerekkel. Nem akkor fog jobban boldogulni az életben, ha még több tudást kap, hanem ha minél magasabb az érzelmi intelligenciája.