A beszélgetés testről és lélekről sorozatban a Szatmári Friss Újság szerkesztőségében fiatalok és kevésbé fiatalok beszélgettek arról, tudják-e a mai ifjak, hogy mit akarnak és milyen lehetőségek vannak céljaik eléréséhez, hogyan lehet a vágyálmoktól eljutni a valósághoz.

A beszélgetésen részt vett: Fleisz Kinga pszichológus, tréner; Ary Dalma, Pataki Balázs, Gáti Gábor és Fábián V. Ármin végzős középiskolások; Bessenyei Gedő István dramaturg, Gárdos Blanka, Fehér Imola és Maskulik Levente tanárok, Kardos Melinda pszichológus, egyetemi tanár; Dobai Zoltán református lelkipásztor, Kovács Tímea ügyvéd, Juhász Zita egyetemista, Szabó Erzsébet gyógytornász, Bihari Barna vállalkozó és Matusinka Beáta, a Szatmári Friss Újság marketingmenedzsere. A beszélgetést moderálta: Elek György.

Elek György a beszélgetést azzal indította, hogy van olyan háromezer ötszáz éves kőtábla, amelyen már szerepel az a sokat hangoztatott mondás, hogy: „Bezzeg az én időmben”. Még ma is gyakran elhangzik ez a kifejezés, de ennek ellenére a világ megy tovább, nemzedékek váltják egymást, változik az emberek világnézete, a világ pedig halad előre. A legutóbbi szerkesztőségi beszélgetés arról szólt, hogyan látják a jelent és a jövőt a mai fiatalok és az idősebbek.

Fleisz Kinga vitaindítójában rávilágított: „A fiatalok tudják mit akarnak” témában érdemes abból kiindulni, hogy mi ennek a feltétele, és milyen előnyök és kockázatok származnak abból, ha tudják mit akarnak. A pszichológia úgy véli — de más tudományok is —, hogy az ember fejlődésre született. Ez azt jelenti, hogy nem állunk meg tízen-huszonéves korban a fejlődésben, még akkor sem, ha fizikailag, látványban úgy tűnik. Pszichés szempontból ez a fejlődés egymás utáni fázisokra osztható. Minden fázisnak van egy kihívása, amit ha sikeresen átlépünk, személyiségünkbe integrálódva új „én erővel” fogunk rendelkezni, ami bizonyos szempontból alapul szolgál a következő szakaszra nézve. Ha ezekben a fejlődési krízisekben megbukunk, ha nem haladunk előre, az nyomot hagy a következő periódusokban is. A fiataloknál két ilyen krízist érdemes megemlíteni — hangsúlyozta Fleisz Kinga. Az egyik tizenhárom évtől tizenkilenc éves korig zajlik, úgy nevezik, hogy identitás versus szerepkonfúzió. Ez azt jelenti, hogy ebben a korban döntjük el, hogy kik vagyunk, kivel/mivel azonosítjuk magunkat, mi a dolgunk a világban, hogy fogunk élni, milyen modelleket követünk. Ennek négy kimenetele van. Az egyik az, hogy létrejön egy korai zárás, ami azt jelenti, hogy anélkül, hogy fellázadnánk (a tinédzserkor egyik legjellemzőbb sajátossága a lázadás) átvesszük az előttünk lévők mintáit anélkül, hogy átrágnánk ezeket. Nem is a mienk, csak lemásoljuk, nem dolgozunk meg érte. Ennek hatása: nézeteink nem a sajátunk, hanem konzerv nézetek. Egy másik kimenetel, amikor ezt a szerepidentitást elhalasztjuk és nem oldjuk meg tizenkilenc éves korunkig, hanem huszonöt-harminc-negyven-ötven éves korig halogatjuk. Ez azzal jár, hogy nem vállalunk felelősséget és arra a kérdésre, hogy ki vagyok én és mi dolgom a világban, nem tudunk válaszolni. Egy harmadik kimenetel az, amikor sok szerepem közül egy szerepdiffúzió jön létre, nem tisztázom le, hogy milyen is vagyok, mit is gondolok én, emiatt a szerepeim változnak — aminek van jó és rossz oldala: rugalmasan kezelem a szerepeimet, de nem tudok stabilan megmaradni benne. Mindannyiunknak vannak szerepei, az egyik talán az, hogy gyermeke vagyok a szüleimnek, tanítványa az óvónéninek, tanítónéninek, barátja, barátnője a barátomnak, barátnőmnek, egy idő után párkapcsolatban szerelmes társa valakinek és így tovább. Számtalan ilyen és más típusú, helyzethez kötött szerepünk van. De ki vagyok én, melyik fontos nekem azok közül, és én milyen vagyok? Erre a kérdésre kell választ találni. Tizenhárom-tizenkilenc éves kor között legtöbben modellekben gondolkodunk, tudunk egy X, Y vagy Z-t, akire nagyon szeretnénk hasonlítani, az tetszik nekünk, mi is olyanok akarunk lenni. Ez lehet egy valós személy, egy virtuális személy vagy egy mozaik személy, amit mi rakunk ki. Valakinek az emocionális része, másnak az intelligenciája, a kinézete, az esze és egyebek tetszenek. A természetes folyamat az, ha fejlődünk és változások történnek, de más az, amikor konfúzióban vagyok és nem tudom mit akarok, mert nincs meg az az identifikációm önmagammal. A negyedik variáció, amikor tizenkilenc éves koromra nagyon tudom, hogy ki vagyok, mit akarok, milyen értékrenddel rendelkezem és ritka esetben azt is, hogyan valósítom meg. A fiatalok csak akkor tudják, hogy mit akarnak, ha sikeresen túl vannak ezen a krízisen. Egy tizenkilenc éves fiatal képes tudni, hogy ő kicsoda, mit akar és azt hogyan éri el. Folytatva a fejlődési szakaszokat, fiatal felnőtt korban az intimitás versus izoláció szakasza/krízise van jelen. A másokkal való együttlét, a társadalomba való beilleszkedés, a barátok, szerelmek, azaz a kapcsolatok a fő feladat. Fellazítjuk az eredendő családdal a kötelékeket és intimitást keresünk általunk választott személyekkel. A visszautasítástól félünk, mert az fájdalmas az egónak. Ha azonban nem sikerül a kapcsolatokban való feloldódás, elszigetelődünk, bizonyos mértékben elmagányosodunk. A fiatalok ennek a két szakasznak a határvonalán vannak tizennyolc-tizenkilenc-húsz éves korban. Mint ahogy a növekedésben is vannak különbségek a testmagasságban, ebben is nyilvánvalóan vannak különbségek közöttünk, van, aki gyorsabban halad, van, aki kevésbé.

Fontos még elmondani, hogy egy személyre érdemes más szempontból is tekinteni: milyen összetevői vannak. Tisztázni kell, hogy: 1. fizikailag kik vagyunk mi és milyenek akarunk lenni; 2. szociális mivoltomban milyen vagyok és tudom-e, hogy mit akarok, megvan-e a hobbim, milyen körökben mozgok stb. — ez a huszonegyedik század lényeges sajátossága, hogy a szociális szféra tágul a virtuális szférával, a virtuális közösségekkel, amelyekben más szabályrendszerek uralkodnak. Ennek a következménye megjelenik a többi szférában is: az (3) emocionálisban — hogyan érzünk, a (4) kognitívban — hogyan gondolkodunk, milyen mentális képességeink vannak és a (5) spirituálisban — azaz milyen moralitásom, értékrendem, céljaim vannak. A virtuális közösségek — pl. Facebook — nem adnak visszajelzést arra vonatkozóan, hogy a másik személy kicsoda-micsoda, hogyan él, illetve engem hogyan látnak mások, azért, mert ilyen helyeken olyan arcot mutatunk, amilyenek szeretnénk lenni. Nem érzékelhető a hézag a reális és az irreális között. Éppen ezért, mert én másokat úgy látok, ahogy látni szerettetnék magukat és magamról azt tudom, amilyen vagyok, megnövekedik a szakadék a kettő között. Én azt látom, hogy te mindig elégedett és sikeres vagy, jó helyeken kirándulsz a barátokkal stb. és talán sok olyan kelléked van az elképzelt boldogsághoz, ami nekem nincs. Én pedig sokat vagyok otthon vagy egy élményekben szegényes helyen, unatkozom és nincsenek olyan kielégítő kapcsolataim, mint ahogy az a te fotóidon látszik, zavarodott énképem lesz, és a reális világot keverem a virtuálissal. Nyilván, ez a veszély csökkenthető, ha az ember ezt helyén kezeli. Mentális szempontból az még a különbség a mai és a régi fiatalok között — és ez hozzájárul ahhoz, hogy tudom-e vagy sem mit akarok —, hogy ma a legmagasabb az információ bőség. Soha, egy korban sem állt rendelkezésünkre ilyen nagy mennyiségű meg nem szűrt adathalmaz. Alacsony minőségű információkhoz „korlátlan” a hozzáférés, nem csak a szüleimtől, tanítónénitől, papbácsitól, társaktól tudhatom meg, hogy mi hogy van, ezért nincs átválogatva a személyemre vonatkozóan. Ugyan egy nagy előnye az internetnek, hogy a tájékozódásom és hozzáférésem globalizálódik, de a magas mennyiség, alacsony minőség miatt egy káosz is tud uralkodni a fejben. Ma már bármelyik országnak lehetek az egyetemistája, bárhova mehetek önkénteskedni, nem tudom feltétlenül, hogy ez jó-e nekem, de van rá lehetőségem. Azaz a „tájékozódásom” alapján tudom mit akarok, de a tapasztalatlanságom miatt nem tudom, hogy jó-e nekem az, amit akarok. Ahhoz, hogy kialakuljon bennünk egy saját értékrend (nem egy átvett), nagyon sokszor meg kell szenvedni, időnként a tapasztalatszerzésnek nincs komfortmutatója. Visszatérve a spirituális célkitűzéseinkhez: a fiatalok tudják-e, hogy mit akarnak? Mi az életem értelme, milyen az értékrendem, mi dolgom a világban, holisztikusan része vagyok ennek az univerzumnak? Ki az Isten, hogyan viszonyulok hozzá, vagy esetleg mi az én istenem? Milyen modelljei voltak a fiataloknak, ami által most tudják, hogy mit akarnak? Megnyugtat minket az, amit akarnak vagy aggódunk emiatt? Minőségi ugráshoz vezet az akaratuk vagy csak mennyiségi változást indítanak el? Feltétlenül hozzá kell tenni, hogy amikor a fiatalokról beszélünk, tudni kell, hogy a ma a tegnap következménye, a holnap pedig a mának. Amit a fiatalokról szoktunk mondani — akár tetszik, akár nem —, az annak a következménye, hogy a fiatalokat nevelők és a társadalom mit adott tovább. Amikor például egy szülő kritizál egy gyermeket, akkor a gyerek elmondhatja, sok mindent tőled kaptam abból, ami most nem tetszik. Ilyen szempontból kardinális, hogy a fiatalok tudják mit akarnak, mert az, ami ma van, generálja, hogy mi lesz abból holnap. A ma élők feladata egy minőségi áttörés minden tekintetben. Ismerős számunkra a kapuzárási pánik, a fiatalokkal kapcsolatban viszont, kapunyitási pánikról beszélünk. Ez a fogalom azt jelenti, hogy a fiatalok nem merik elkezdeni az életüket, megtorpannak kitolják a kamaszkorukat, mert oly nehéz a „választás” és felelősségvállalás. Fleisz Kinga kifejtette, hogy több statisztika van arról, hogy tudják-e a fiatalok, mit akarnak? Legtöbb a továbbtanulással, munkavállalással kapcsolatos, ahol vannak, akik nagyon tisztán és konkrétan tudják mit akarnak, felépítették a jövőjüket, tudják, hogyan érjék azt el, ők a proaktív fiatalok, akiknek az identitásuk erős, stabil és remélhetőleg értékorientált. Vannak viszont sokan — és ez nem változott az idők folyamán —, akik azt mondják, tudják, de igazából csak különböző társadalmi nyomások vezérlik őket, illetve ha megkérdezik őket a konkrétumokról, egy részüknél nincs semmi válasz, csak homályos vágyálmok. Egy másik, életminőséggel kapcsolatos statisztika alapján azt tudhatjuk meg, hogy a fiatalok elég nagy aránya elégedett a szülei életmódjával, annak milyenségével. Ezzel együtt vannak, akik merőben mást akarnak. Viszont a mostani fiatal generációra nem annyira jellemző a lázadás, megnőtt a kényelem iránti vágy, ami passzivitást is okoz és ez fejlődésellenes. Ugyanis nehezen hagyjuk el a komfortzónát, azaz nem tudok újat tanulni, ezáltal a régit ismétlem, nincs megújulás. Még tudni kell, hogy eszmei síkon a fiatalokat jellemzi ebben a korban az idealizmus, a romantika, amitől a vágyaikkal magasra törnek, és jókat és jól akarnak, valójában „meg akarják menteni a világot”. A kulcskérdés az, hogy ez vágyálom vagy realitás, és tudom-e, hogy mivel jár ez, hogyan kell csinálni.