— Ön eléggé érdekes módon került kapcsolatba a zenével. Kérem, meséljen röviden erről!

— Az Arad megyei Pankotán születtem. Nem voltam még hatéves, amikor elkezdtem ismerkedni a zenével. Volt a faluban egy amatőr zenész — úgy hívták, hogy Balogh bácsi —, aki több hangszeren (hegedű, cselló, szaxofon, harmonika, nagybőgő, dob) játszott. A településről és környékéről nagyon sok szülő küldte hozzá a gyerekét zenét tanulni. Népzenét tanított, de ismerte a kottát is. Apukámnak volt egy hegedűje, s úgy gondolta, jó lenne valamire használni. A nálam két évvel idősebb bátyámat elküldte Balogh bácsihoz, hogy tanítsa meg hegedülni, én pedig mindig elkísértem; nem tanultam, csak néhányszor a kezembe vettem a hangszert. Egyszer azt mondta Balogh bácsi apukámnak: jöjjön a nagy fiú is, de vegyen a kicsinek is egy hegedűt, mert annak több tehetsége van hozzá.

— Hogyan kezdődtek a komolyabb zenei tanulmányai?

— Tízéves koromban valaki felhívta apukám figyelmét arra, hogy Aradon van zeneiskola. Ötödik osztálytól ide írattak, majd mivel zenei középiskola nem volt Aradon, kilencedik osztálytól a kolozsvári zeneiskolában folytattam a tanulmányaimat. Abban az időben nem volt könnyű a felvételi, mivel nagyon sok jól felkészült jelentkező vizsgázott. Ugyancsak Kolozsváron elvégeztem a Gheorghe Dima Zeneakadémiát. Én Aradon hegedűt tanultam az iskola brácsatanárnőjétől. Hetedik osztályban rávett arra, hogy tanuljak mélyhegedűn játszani. Kolozsváron már a mélyhegedű szakon kezdtem.

— Mi történt a főiskola után?

— Az egyetemen negyedik éven ki volt írva egy versenyvizsga a marosvásárhelyi filharmóniánál. Felszálltam a vonatra, hogy Marosvásárhelyre utazzak; ez azért volt számomra fontos, mert oda udvaroltam egy hölgynek, aki később a feleségem lett. Felvettek egy évre szóló szerződéssel, de ezt egy év után nem hosszabbították meg. Ez 2005-ben volt, amikor a szatmárnémeti zenekarban kevés volt a zenész, és keresték a fiatalokat. Marosvásárhelyről is vittek főiskolásokat egy-egy koncertre. Én is több koncerten részt vettem. Amikor Marosvásárhelyen nem hosszabbították meg a szerződésemet, felhívtam Fátyol Rudolfot, és megkérdeztem, hogy van-e szüksége rám. Meghívott, és itt maradtam.

— Hogyan lett karmester?

— A karmesterkedés onnan indult, amikor 1991-ben felvételiztem a zeneakadémiára. Már a középiskolában az volt a célom, hogy a zeneszerzői és karmesteri szakra jussak be. Apukám azt mondta, előbb tanuljak meg egy szakmát, ami biztos jövedelemhez juttat, utána csináljak, amit akarok. Apukám kérésére a hangszert választottam. Többször mentünk el a szatmárnémeti zenekarral tanfolyamokra Magyarországra és Ausztriába. Részt vettem karmesteri továbbképzéseken, akkor határoztam el, hogy felvételizek a karmesteri szakra. 2003-ban szereztem meg a karmesteri diplomát. A szatmárnémeti zenekar tagjaként többször megkaptam a lehetőséget, hogy vezényeljek, addig, amíg a zenekar karmestere lettem. Közben eleget teszek más városokból érkező meghívásoknak is. Nagy élmény volt számomra, amikor a bukaresti rádió zenekarát vezényelhettem. Ez egy nagyon jó zenekar, kiváló élményekben volt részem.

— Hogyan viseli a járvány miatt kialakult helyzetet?

— Amikor megjelent a járvány, egy kicsit megijedtem, nem tudtam, milyen következményei lehetnek. Az a véleményem, hogy az ilyen helyzetekhez alkalmazkodni kell. A járvány elején nem tudtuk, hogy milyen létszámú zenekarral lehet koncertezni. Amikor körülbelül egy hónapja megszerveztük az első koncertet, melynek én voltam a karmestere, két művet játszottunk csak vonósokkal és egy művet fúvószenekarral. Az évadzáró koncertet is én dirigálom — ma 19 órától a Szatmár Megyei Múzeum képzőművészeti részlegének (Vécsey-ház) udvarán lesz —, ez is egy olyan mű, amit lehet játszani kis létszámú zenekarral.

— Hogyan lehetne megszerettetni a fiatalokkal a komolyzenét?

— Ez egy nagyon nehéz kérdés. Ha végignézünk a világon, a komolyzene közönsége a középkorúak és az idősebbek közül való. A fiatalokat nem könnyű beavatni, főleg, amióta bármit meg lehet nézni és hallgatni telefonon. Másrészt nagy fejlődés alatt áll a fiatalok zenéje. A fiatalokat látványos műsorokkal lehet a komolyzene felé csalogatni. Mindig az újra figyelnek fel, és arra, amit nem kapnak meg máshol. Én nem érzem azt, hogy Szatmárnémetiben probléma a közönség. Az elmúlt öt-hat év során nőtt a filharmónia közönségének a száma. Nagyon régóta mondom, hogy Szatmárnémetiben a filharmónia és a zeneiskola között ki kellene alakítani egy munkakapcsolatot, amiben partnerek kellene hogy legyenek a tanárok is. Ez más városokban ki van alakítva, de Szatmárnémetiben nem működik. Szerveztem olyan karácsonyi koncertet, melyben közreműködött a zeneiskola kórusa, de ezek egyedi esetek voltak, valahol megakadt. Meg kell találni a módját annak, hogy kialakuljon egy folytonosság.

Elek György