Azok számára is, akik a szabadságharcot kirobbantották, és azok számára is, akiket a szabadságharcosok megfosztottak a hatalom gyakorlásától. Ha csupán hatalomváltás történik, nem biztos, hogy az mindenkinek jó, és máris elkezdődhet egy újabb szabadságharc szikrájának az előkészítése. A boldogabb és élhetőbb világ megteremtéséért folytatott küzdelmekben kevesen gondolnak arra, hogy a legyőzöttek is magukénak tudják tulajdonítani a szabadságharcok vívmányait, ezért számukra nem maradt más, mint a belenyugvás, az elfogadás, a küzdelem… Sokat lehetne vitatkozni arról, hogy a forradalom szikrái honnan és hogyan fakadnak, a forradalom vívmányainak pedig kik válnak a haszonélvezőivé.
Napjainkban is részesei vagyunk a kor adta eszközökkel és módszerekkel vívott forradalomnak. Azok, akik az 1989-es eseményeket forradalomként élték meg, hamar meggyőződtek arról, hogy mást vártak el ettől az eseménytől, hamar rájöttek, hogy nem volt forradalom. 1989-ben is — mint minden ilyen jellegű megmozduláskor — azok váltak a megmozdulás haszonélvezőivé, akik ellen kirobbant a szikra, akik uralták azt a rendszert, amit a forradalom megpróbált elsodorni.

Március 15-én minden évben megemlékezünk az akkor történtekről és azok következményeiről, mégis elég sokan vannak, akik nem látják át ennek a napnak a jelentőségét. Az idősebbek — akik átéltek már kisebb-nagyobb elégedetlenségből fakadó megmozdulásokat — tudnak összehasonlításokat tenni, a legtöbben mégsem teszik, mert vágytak ugyan a változásra, de nem ők robbantották ki az elégedetlenség szikráit, nem vállalták a forradalmár szerepet, ezért van az, hogy a következő kornak is ők maradnak az áldozatai. A régi-új hatalom átmenti őket az újabb korba, de csak a második vonalba.

A szabadságharcok sohasem érnek véget. Az emberben ott van egy erős vágy, ami arra készteti, hogy megszabaduljon a kötődésektől, hogy ne várjanak el tőle semmit, ne kötődjön senkihez, semmihez. A fegyvertelen forradalomban tisztán látszik, hogy az emberek más és más szabadságra vágynak. A fegyvertelen forradalomban is tapasztalható, hogy a fiatalok véleménye még mindig másodlagos. Annak érdekében, hogy az is maradjon, az idősebbek korlátozzák a lehetőségeket. Ennek ellenére a fiatalok teszik a dolgukat, sokszor nem azt, amit elvárnak tőlük, hiszen nagy baj lenne, ha a mai húsz-harminc évesek úgy gondolkodnának, mint a tőlük több évtizeddel idősebbek. A fiatalok sokáig ott cipelik magukkal azt, amit szüleik életében láttak, s ezek a sokszor idejét múlt örökségek nem egyszer teherként lassítják az előre haladást.

Az idősebb korosztálynak meg kell tanulnia: nem kell bírálni a fiatalokat, ha lázadnak, akkor kell jobban odafigyelni, ha elmarad a lázadás. Mindig a fiatalok lázadása viszi előre a világot, ha túl nagy a nyugalom és a csend a körükben, akkor oda kell figyelni, és keresni kell az egy helyben topogás okait. Mindennek megvan az oka a társadalomban: a lázadásnak, a hallgatásnak és a visszavonulásnak is. A jelenlegi átalakulási korszakban is meghatározó szerepet játszik, hogy milyen örökséggel bírnak fiataljaink, milyen mintát kaptak, milyen alapot, amire építeni lehet. Ha ez a minta hordoz olyan értékeket, amikre lehet építeni, akkor a megszorítások, a bezártság nem gátolja meg őket a szellemi kibontakozásban, olyan szellemiség kialakulásában, ami segít abban, hogy a jövőjük pozitív formálói legyenek.

Elek György