„Mocskosnak tűnik ez a mesterség, és a vizes-agyagos kéz koszosnak is látszik, de ez a munkádon, az elkészült edényen nem szabad látszódjon.” — vallja Zsurzs-Turóczi László fazekasmester.

Visszatérő vendége és tanítómestere a Borókagyökér Egyesület kézművestáborainak a nagybányai Zsurzs-Turóczi László fazekasmester, aki nemcsak halkan és végtelen türelemmel mutatja meg azt a varázslatot, melynek nyomán szilkévé, tányérkává alakul át az agyagdarab, de olyan mély alázattal viseltetik a munka, a szakma és az anyag iránt, amilyennel manapság már csak nagyon ritkán találkozni. Nem csoda hát, hogy a gyermekek valósággal „itták” minden szavát és érezték, a szavakon s minden szigorúságon túl: Laci bácsi különleges ember. „Nézd csak meg a korongot, tiszta-e? Nem maradt rajta az előző tárgyból semmi? Mert csak teljesen tiszta korongon kezdhetünk újat dolgozni. És a késnek is tisztának kell lennie, különben bármi maradék elronthatja a munkánkat.” — magyarázta a kisinasoknak a fazekasmester, aki kedvtelésből székeket is farag, meg köveket is, és amikor veresvízi, cseréptányérokkal díszített, mesebeliszerű kis háza előtt fellocsolja a járdát, akkor is mintát rajzol a porba. „A mintavezetés, a rajzolás benne van a kezemben — és persze a szívemben is. Én szinte mintában-vonalvezetésben látom az egész világot.” — magyarázza, egyszerű tényként közölve, hogy nagytatája, Máncz János annó Ferenczi Károly mindenese volt, nagymamája a Gardányi grófoknál szolgált s a Ferenczi gyerekekkel együtt nőtt fel, s mindketten sokat meséltek neki azokról a boldog békeidőkről, a művészetekről, festékekről, ecsetekről. „Innen indultam, s bár festeni, rajzolni, no meg faragni is szerettem, ami nagyon megfogott az a fazekasság, az agyag formázása volt, ami egy kicsit művészet is. Családi barátunk volt Vida Géza, aki segített és támogatott is, a cseréptárgyak mázazását, mintarajzolását, mintavilágát Bagosi Sándortól tanultam, Les Gabival egy időben.” — pillant vissza jó pár évtizedet.

Erdélyben az 1960–'70–es években virágzott a népművészet, amely hagyományos és modern tárgyak készítésében nyilvánult meg s vidékünkön kiemelkedő központnak számított az amúgy is fajsúlyos művészalapokkal rendelkező Nagybánya — a nem mellékesen a Máramarosi népi szakszövetkezetben számos népi mester és több mint 400, szakmunkát képviselő tag dolgozott, akik többségében külföldi rendelésre készítettek fa, fém, kerámia és textilmunkákat. Persze megélni a kézműveskedésből nem volt könnyű akkor sem és az azt következő években sem, Laci bácsi és felesége a nagyszebeni, besztercei vásárokat járta, a '90–es évek elején vették meg azt a kis telket Veresvízen, amelyre felépítették a kis meseházat és a műhelyt s az égetőkemencét. „A fazekas olyan, mint a zongorista — hosszú évek gyakorlása tanítja meg a helyes kéztartást, a pozíciót ahogy elhelyezkedsz a széken a korong előtt, a szöget, ahogy előrehajolsz, az ütemet, hogy mennyi ideig nyújtod például egy kancsó nyakát. A régi, törött cserepekből is sokat lehet ám tanulni, hiszen a törött korsó megmutatja a belsejét is, ahogy készítés közben nem látod. Mi a feleségemmel még pihenni is a műhelyben pihentünk — s az elkészült tárgyakat pásztázva a pihent szem rögtön észrevette a legkisebb „hibát”, disszonanciát, túlnyújtást vagy épp rövidet, amelyet különben a laikus meg sem látott. Mocskosnak tűnik ez a mesterség, és a vizes-agyagos kéz koszosnak is látszik, de ez a munkádon, az elkészült edényen nem szabad látszódjon — csak tiszta kézzel, tiszta korongon, tiszta késsel szabad dolgozni, mert a legkisebb maradék elronthat mindent. És ezt a hibát sokszor vétik még a „nagyok” is, ezért is mondogattam folyton a gyermekeknek a táborban: tiszta legyen a kezed, még ha agyagos is. ” — mondja, hozzátéve azt is: számukra, mesterek számára is nagyon kellemes és jó dolog volt tanítgatni a gyermekekeket s közben egymást is, mert ezzel csak még inkább „kedvet csináltunk magunknak a fazekassághoz.”

Szabó Kinga Mária