Már a kézfogást, az elismerő szavakat, a jókívánságokat is egy like-kal fejezi ki a ma embere. Sokan örömüket vagy bánatukat, jó vagy rossz lelkiállapotukat, mosolyukat vagy rossz hangulatukat is a Facebookon osztják meg. Ott élik meg kapcsolataikat, szerelmüket, családi és baráti életüket… Sokan azzal magyarázzák ezt: mi mást tehetnének, ebben a hajszolt, szeretethiányos világban sokat jelent ez a kapcsolattartási forma. Kevesen ismerik be, de magukban érzik és meg vannak győződve arról, hogy a virtuális kapcsolat nem pótolja az emberi közelséget, nincs virtuális szeretet. Ezt viszont kevesen ismerik be nyilvánosan, a Facebookon megpróbálják azt hazudni, hogy rendben vannak a dolgok. A valóság az, hogy a szeretethiány következménye egy olyan szenvedély, ami még nagyobb fásultsághoz vezet. A Facebooknak megvannak a hasznos oldalai is, de egy idő után könnyen bele lehet keveredni egy olyan ingoványba, amiből nehéz kiutat találni. Egy idő után rádöbben az ember, hogy a szeretetéhséget csillapítani, az elismerést kivívni nem lehet közösségi oldalakon, ahhoz kell a közvetlen emberi kapcsolat. A hiányérzetet, az emberekben lévő űrt, az emberek közötti távolságot nem lehet pótolni Facebook-kapcsolattal, meg kell találni annak az okait, hogy mi okozza a hiányérzetet, a szeretethiányt, az egymástól való eltávolodást, hogy azokat egymás szemébe nézve, egymást megérintve lehessen pótolni. A közösségi média nemcsak összekötheti, de el is idegenítheti az embereket. Mindenki tudja, mindenki tapasztalja, hogy a mobiltelefon már a káros szenvedélyek legelterjedtebb eszköze. Nincs az a „szent” hely, esemény, rendezvény, tiszteletet érdemlő alkalom, amelynek résztvevői kibírják, hogy ne vegyék elő mobiltelefonjukat és ne babrálják azt. Ezt teszi a szülő otthon a gyerek előtt jó példaként, majd felháborodik, ha a gyerek nem veszi le a szemét a telefon képernyőjéről. Ezt teszi a tanár a tanórán, majd felháborodik, ha a gyerek nem rá figyel, hanem a telefonra. Ezt teszi a lelkipásztor, amikor a telefonról olvassa fel a bibliai igét, majd felháborodik, amikor a hívek a padsorokban a telefonnal vannak elfoglalva, egyesek fel is veszik azt, ha megszólal. Az utcán is többnyire telefonon beszélgető embereket látunk, vagy olyan személyekbe ütközünk — ha nem figyelünk oda —, akik a telefonjuk képernyőjét figyelik. A gépkocsivezetők nagy része fél kézzel vezet, fél kézzel telefonál, s ha hibát követ el, a szabályosan közlekedővel perlekedik. Mindennek a teteje a napokban történt horrorbaleset, amely során a gépkocsivezető a Facebookon élő bejelentkezésben rögzítette a tragédia előtti pillanatokat. A mobiltelefon lassan kezdi besorolni magát a halálos fegyverek kategóriájába. De ne higgyük azt, hogy csak annyi áldozata van, amennyi a baleseti statisztikákból kitűnik! A mobiltelefonok áldozatává válnak azok is, akik otthon a legnagyobb kényelemben töltenek egyre több időt, némán, szó nélkül a telefonnal. Még nagyobb áldozatokká válnak az ilyen emberek gyermekei is, akik azért lesznek telefonfüggők, mert azt látják otthon, hogy ez a szülők legfőbb időtöltése.