A szatmári zsidók kényszer-gettósításának, majd az Auschwitz-Birkenau-i koncentrációs táborokba való deportálásának 72. évfordulóján emlékeztek vasárnap a Várdomb utcai zsinagóga udvarán, melynek falai nem is a csendet őrzik, hanem a hang hiányát siratják.

Hetvenkét évvel ezelőtt az ember szülte gonoszság megváltoztatta a szeretet parancsát, gyűlöletté és pusztítássá alakítva azt — 1944. május 3-án indult útjára a szatmárnémeti vasútállomásról az a marhavagonokból álló szerelvény, melyet június 1-jéig aztán még öt követett s vitt az Auschwitz-Birkenau-i koncentrációs táborokba egy kisvárosnyi, 18 863 szatmárnémeti és környékbeli zsidót.

„Emlékezni kell, hiszen ezzel is lerójuk tiszteletünket az áldozatok előtt. Azon nők, férfiak, felnőttek és gyermekek előtt, akiket egy megbicsaklott értékrend ítélt halálra csak azért, mert mások voltak. Nem számított, hogy évszázadok óta ezen a vidéken éltek, nem számított, milyen jelentős szerepük volta város fejlődésében, nem számított semmi, csak az, hogy mások voltak. Minden május az európai civilizáció legnagyobb kudarcára emlékeztet” — mondta Décsei Miklós, a Szatmári Zsidó Hitközség elnöke vasárnap délben a Várdomb utcai nagyzsinagóga udvarán álló Mártírok Emlékművénél.

Bár sokan nem szívesen veszik ezt tudomásul, de Szatmárnémeti mai képe is sokat köszönhet a zsidóságnak, s hogy nemcsak önmaguk számára éltek itt, hanem a városért is, fontos szerepet játszva a gazdasági és kulturális életben, az visszaköszön a Zsidókorzó épületeiben és nevében is — a régi központban ugyanis az üzletek zöme az ő tulajdonukban volt, innen származik a Zsidókorzó elnevezés, a szatmári ipart is nagy részben ők irányították, jelentősen hozzájárulva Szatmárnémeti gazdasági fejlődéséhez (Freund-textilipar, Unió gépgyár, Princz testvérek gépipari és edénygyár, Markovits testvérek-szeszipar, Willinger-téglagyár, Reiter-csokoládégyár, Frenkel-cukorkagyár). A XX. század elején a szatmárnémeti hitközség egyike volt Erdély legnagyobb közösségeinek, talmud-tórájában több száz gyerek tanult, a Chevra Misnajot és a Machzike Tora egyletek impozáns zsinagógákat emeltek, s ezek mellett további húsz kisebb-nagyobb imaház működött, amelyekben különböző egyletek tagjai vagy haszidok imádkoztak, 1903-tól pedig héber nyomda is működött a városban, 1932-ben kórházat is építettek. Aztán mindenüket, az életüket is elvesztették…

„És maradt magányos a város, mely egykor népében bővelkedő volt — kiontott vérük szólít bennünket: emlékezzünk és emlékeztessünk. Az áldozatok hallgatása, a világ néma reagálása, a megemlékezés csendje telepszik közénk, 72 éve már. A csend hangja a leghangosabb a zsinagógában és ez a csend súlyosabb minden szónál. Mert a csend a nemlétezés hangja, és mert ezek a falak nem is a csendet őrzik, hanem a hang hiányát siratják a zsinagóga falai között. Emlékezzük az elnémított hangokra. S hogy hol volt Isten hangja akkor? Az idők során néhányszor Isten kivonult a történelemből, hallgatott és elfedte az arcát — 1944 borzalma Isten hallgatásának a következménye. 72 évvel ezelőtt az ember hallgatott, a világ hallgatott, Isten hallgatott, és most kötelességünk szólni és kérni az Egek Urát: ami velünk, zsidókkal történt, az soha ne történhessen meg más népekkel és nemzetekkel” — fogalmazott a máramarosszigeti születésű, budapesti Szerdócz Ervin rabbi. Majd kaddisht, azaz imát mondott azokért is, akikért már senki nem mondhat, mert nem maradt élő hozzátartozójuk, és azokért az ugocsai zsidókért, akiket a kárpátaljai Nagyszőlősre, valamint a tasnádi zsidókért, akiket Szilágysomlyóra deportáltak.

A megemlékezés zárómomentumaként a jelenlévők emlékműre helyezett kődarabbal, mécsessel és egy szál virággal emlékeztek azokra, akiknek nem adatott meg a visszatérés a haláltáborokból.

Szabó Kinga Mária