A gyerek fejlődéséhez szükséges érzelmi biztonság megteremtése fontos, ugyanis meghatározza az ifjú fejlődését és megteremti azokat az alapokat, amelyek szükségesek ahhoz, hogy majd ő maga is házastárs és szülő legyen, magyarázta dr. Tallián Krisztián pszichiáter.

— Mi a család legfontosabb szerepe a gyerek számára?

— A család szerepe elsősorban az érzelmi biztonság megteremtése a gyerek számára. Az érzelmi biztonság azt jelenti, hogy a gyermek már nagyon kicsi kortól felnőttkoráig átéli azt, hogy a szülő, a család egy olyan közeg, ahol mindig támogatásra, segítségre számíthat, ahol az ő problémáit bármikor megbeszélheti, és jó tanácsot, segítséget kaphat. Az érzelmi biztonság az alfája és omegája a nevelésnek, illetve a személyiségfejlődésnek. A gyermek személyisége lassan bontakozik ki az élet során. Ha a gyerek érzelmi biztonsága nem biztosított, nagyon nehéz a fejlődés, a személyisége nagyon sok esetben rossz irányt vehet. Sajnos manapság azt tapasztalhatjuk, hogy elég sok olyan eset van, amikor a családi problémák vagy a nem megfelelő, nem helyes nevelés miatt a gyerek, a serdülő, az ifjú sokszor egy olyan helyzetbe, egy olyan csapdába kerül, amiből nem tud kimászni, ez akár egy pszichikai megbetegedéshez is vezethet.

— Mikor kezdődik az érzelmi biztonság? Mi az a nullapont, amikor már beszélhetünk érzelmi átadásról?

— Nagyon fontos tudni, hogy a magzat abban a pillanatban, amikor megfogant az anyaméhben, főként a harmadik hónaptól már nagyon is be tudja fogadni azokat a behatásokat, amiket ő érez. Ne gondoljuk azt, hogy a születéstől kezdődik az élet. Különböző kutatások és vizsgálatok már kimutatták, hogy elsődlegesen az anyaméhben történik azoknak az anya-gyerek kapcsolati elemeknek a kibontakozása, amelyek később majd nagyon fontosak lesznek. Tulajdonképpen a magzatkortól a kamaszkorig egy nagyon hosszú és fontos folyamat ez, amiben sajnos néha meg-megbotlanak a szülők és a családtagok, jöhetnek ilyen-olyan problémák.

— Mire kell figyelni már magzatkorban?

— Nagyon fontos, hogy az anya értse azt meg, hogy a gyerek mindent érez, hall, nem lát ugyan, de megtapasztalja a körülötte történő ingereket. Nem mindegy, hogy az anya rettegve néz egy horrorfilmet, mert azt a gyerek is rettegésként éli meg. Amin az anya keresztülmegy, az mind átadódik a gyereknek, és születés után befolyásolni fogja. Ezért mi mindig azt javasoljuk a leendő anyukáknak, hogy minél nyugodtabb, csendesebb környezetben, sokat beszéljenek a gyerekhez, mondókákat, meséket mondjanak, énekeljenek, mert azokkal az énekekkel, amelyek egy hat-nyolc hónapos magzatnál az anyuka elénekel, le fogja tudni majd nyugtatni a gyereket mindjárt születés után. És milyen más az a gyerek, akit le lehet nyugtatni, ha sír, ha valami bántja, ha valami fáj neki, mint az, akinél az anyuka kétségbeesve próbálkozik mindennel, és nem tudja megnyugtatni a síró gyereket. Ez a kapcsolat, ezek a benyomások, ezek az érzéki dolgok már nagyon korai állapotban megjelennek a gyermek fejlődésében, és nem mindegy, hogy az anyuka mondjuk hét-nyolc hónapos terhességi ideig dolgozik egy stresszes helyen, ahol a főnöke állandóan teljesítményre sarkallja, vagy pedig otthon, egy nyugodt környezetben, megfelelő családi környezetben éli meg a terhességet.

— A gyerekek esetében gyakran hallunk olyan megkülönböztetésekről, hogy „jó gyerekek” és „problémás gyerekek”. Hogy alakul ki ez a különbség?

— Megszületik a gyerek, cseperedik, cseperedik, ugyanígy nőnek a problémák is. Itt kezdődik a dackorszak, ami sok szülőnek fejfájást okoz, mert nem könnyű egy olyan gyerekkel szembenézni, aki minden mást szeretne csinálni, csak azt nem, amit a szülő mond neki vagy amit elvár tőle. Itt a család és a szélesebb családi környezet hatása és felelőssége igen nagy. Nagyon sokszor találkozom olyan családokkal és olyan gyerekekkel, akiket azért hoznak hozzám, mert nem lehet bírni velük, állandóan nyűgösek, hisztiznek, csapkodnak, sírnak, üvöltenek. Általában ilyenkor az történik, hogy a gyerek próbálja a határait feszegetni. Addig megy, amíg látja, hogy a szülő egyszer csak azt mondja: itt a határ, innen tovább nem lehet. Nagyon fontos dolog, hogy az első években — két-három-négy éves gyereknél —, a dackorszakban tudjunk határozottan nemet mondani, tudjunk határokat állítani és azokat a határokat megtartani. Nagyon fontos, hogy következetesen tudjuk ezeket a határokat és szabályokat érvényesíteni, mert ha a szülő szeretne szabályokat tartani, de odamegy a nagymamához, aki még le is korholja a szülőt, hogy miért bántja a gyereket, a gyerek rájön, hogy megvan a kiskapu. Nagyon fontos, hogy legyenek meg a szabályok, de ez nem azt jelenti, hogy a gyereknek reggeltől estig szabályok között kell élnie. A gyerek azt fogja hinni, hogy az élet csupa szabály, és ahhoz sem lesz kedve, hogy önálló életet éljen. A szülőknek és a nagyszülőknek egyöntetűen arra kell figyelniük, hogy minden egyes szabályt ugyanúgy kell érvényesíteni. Így a gyerek tudja, hogy meddig mehet el. A szülőnek tudnia kell, mi az, amivel árthat a gyereknek, és mi az, amivel segíteni tud.

— Ma már sok esetben nem a szülő neveli a gyereket, hanem a gyerek irányítja a szülőt.

— Sokszor mondjuk azt, hogy szeretjük a gyereket és azért adunk meg neki mindent. Ez a szeretet nem a legönzetlenebb szeretet, mert a magunk vágyait szeretnénk sokszor kielégíteni azzal, hogy megadunk neki mindent, azzal mindenképpen magunkat nyugtatjuk, de nem gondolunk arra, hogy előbb-utóbb az a gyerek kikerül az életbe, ott lesz majd azon a mezsgyén, amikor elhagyja a családot, és akkor nem biztos, hogy lesz valaki körülötte, aki ezeket az igényeket ki tudja elégíteni. Ha ő megtanulja időben, hogy vannak szabályok, vannak olyan helyzetek, amikor le kell mondani bizonyos előnyökről, kellemes dolgokról, nem fog csalódni. Ha megadunk neki mindent, és nem tudunk szabályokat állítani, a gyerek előbb-utóbb rá fog jönni, hogy az élet nem olyan, mint amit otthon kapott. A család egyik legnagyobb szerepe az, hogy felkészítse a gyereket az önálló életre. Nem akkor szeretjük a gyereket, ha mindennel elhalmozzuk, hanem ha megértetjük vele, hogy az életben vannak nehéz döntések, vannak kellemetlen pillanatok, ezeket pedig meg kell tanulni kezelni, átélni őket. Ott van a család, amelyik segít nekünk, a gyerek érzi, hogy anya-apa mellette áll. Az igazi cél, ami a nevelésnek a tulajdonképpeni végállomása, az önállóság elérése. Akkor lehetünk boldog szülők, amikor azt mondjuk, hogy a leérettségizett gyerek képes az önálló életre. Ez nem úgy történik, hogy naponta mondjuk a magunkét, hanem úgy, hogy a szülői példával beleneveljük a gyerekbe az életképességet.

— Térjünk egy kicsit vissza kisgyerekkorba. Valamikor nem volt bölcsőde és óvoda, a gyerekek a családban nőttek fel. A bölcsőde és az óvoda előnyére vagy hátrányára van a gyereknevelésnek?

— Valóban, régen ott voltak a nagy családok, együtt élt több generáció, a gyereket rá lehetett bízni a nagymamára, a dédmamára, nem volt szükség óvodára. Maga a család egy mikroközösség volt, ezen belül történt a gyereknevelés. A családban ott volt a minta, hogyan kell megoldani a gondokat. Sajnos változott a világ, szükség van óvodára és bölcsődére, mert a szülők el vannak foglalva. Az óvoda egy szükséges rossz, mert nem a természetes emberi fejlődés következménye, hanem a társadalom változásának a velejárója. A mai körülmények között mégis van egy fontos szerepe az óvodának, de ez nem az, hogy korán közösségbe viszi a gyerekeket, hiszen egy hároméves gyerek még nem igazán egy közösségi lény. Ő inkább szeret egyedül játszani, jól megvan az autójával vagy a babájával, nem igazán szereti, ha túl sokan vannak körülötte. Az óvodának nincs igazán szocializációs feladata, viszont nagyon nagy segítség annak az anyának, aki munkában van. Az óvoda egy olyan hely kellene hogy legyen, ahova a gyerek szeret menni.

— Óvoda után jön az iskola, ami egy még nagyobb falat.

— A pszichiátereknek egy örökös vesszőparipájuk, hogy a jelenlegi iskolai forma és a jelenlegi oktatási rendszer nemhogy nem a legjobb, hanem egyáltalán nem jó. Nagyon sok gyerek túl van terhelve, gyakori fejfájásokkal, hasfájásokkal küzd. Jelentkeznek a szorongások, később a depresszió. Ezt mondják a tanügyi dolgozók is, akik érzik azt, hogy a jelenlegi iskolai rendszer egy túlterhelt, felejtésre és nem készségfejlesztésre dolgozó rendszer. Itt csak egy kutatási eredményt mondanék el: körülbelül kilenc százaléka marad meg annak, amit a gyerekek az iskolában tanulnak. Ez alapján világos, hogy mennyit ér a mostani iskola. Sajnos nem az életre és nem valós készségekre nevel, olyan nagy mennyiségű anyagot próbál a gyerekekbe belepréselni már az első osztályokban, hogy annak befogadására nem képesek. Egy másik dolog a román nyelv tanítása, ami egy minősíthetetlen ballépés. A gyerek hét-nyolc évesen még játszana, ehelyett olyan információkat akarnak vele elsajátíttatni, amelyek nem a korához valók. Úgy is lehetne tanítani, hogy a gyerek észre sem venné, hogy tanul. Nem az a lényeg, hogy a gyerek gyorsan tanuljon, hanem az, hogy az tartós legyen. Nemcsak az elméleti tudás megszerzésére van szükség, hanem a gyakorlatira is. Nincs kézműves foglalkozás, nincs művészeti képzés és gyakorlás, ezek olyan hiányosságok, amelyek sokat tudnának javítani a gyerek későbbi boldogulásán.

— Sokat vitatkoznak azon, hogyan kell kezelni a gyerekeket a kamaszkorban. Van-e erre működő recept?

— A kamaszkor egy második dackorszak, de annál jóval bonyolultabb, mert ott formálódik a gyerek személyisége. Ez egy nagyon kényes, nagyon labilis és változékony kor. Egyszer ilyen, máskor olyan hangulat van. Egyszer becsapja az ajtót, máskor odamegy a szülőhöz, és elmondja a problémáját. Egyszer elutasítja az egész világot, máskor az egekben van. Ezek normális megnyilvánulások, de nagy türelem kell a szülők részéről. Legnagyobb hiba, amibe ilyenkor beleeshet a szülő, a legnagyobb buktató az, hogy elkezd harcolni, és be akarja bizonyítani, hogy ő az erősebb. Ilyenkor hagyni kell a gyereket, hadd nyugodjon meg. Kamaszkorban nagyon fontos, hogy mindkét szülő bölcsen kezelje a helyzetet. Elvált szülők gyerekeinél ez szinte megoldhatatlan, mert a gyerek mindig azt a szülőt teszi felelőssé, akivel él. Nagyon sok hatás érkezik a külvilágból, s ezek nagy része rossz irányba viheti a serdülőt, sokszor elbizonytalanodik, nem tudják mi a jó, főként akkor, ha a szülői minta sem tökéletes. A leglényegesebb az, hogy a család egy biztos pont legyen.

Elek György