A 2016-os eseménynaptár elkészítése sürgős lenne — vallja Erdei Péter, akivel arra kerestünk választ, hogyan lehetne civil összefogással megismertetni a helyi kultúrát és értékeket.

— Nemrég hírt adtunk arról, hogy a posztModern Távlatok Művelődési Műhely legutóbbi ülésén a 300 éves Szatmárnémeti helytörténetével is foglalkoztak. Felszólalását azzal kezdte, hogy elhallgatja mondanivalójának egy részét. Mire gondolt tulajdonképpen?

— Igen. Az idő rövidségére való tekintettel nem volt módom bocsánatot kérni a szervezőktől, előadóktól türelmetlenségem miatt. Nem tudtam elmondani, hogy nem rájuk, hanem értük haragszom. Haragszom, mert kirendelt időm végéhez közeledve egyre kilátástalanabbnak látom mulasztással elkövetett bűneink jóvátételét. Elmondtam, hogy a városainkat, városaink és utcáink nevét elvették tőlünk, de az emlékezés, emlékeztetés, megemlékezés jogáról mi mondtunk le, önként. Márpedig akkor — Deák Ferenc szavaival élve — ezek visszaszerzése mindig nehéz és mindig kétséges. El akartam mondani, hogy nekem nem csak „térkép e táj”. El akartam mondani egy több mint negyven évvel ezelőtt megélt meghatározó élményemet. Hétéves lányommal egyik kirándulásunkon egy érdekesnek tűnő tárlatot néztünk meg. Hűvös, tartózkodó bemutató után a vendégkönyvbe csak annyit írtunk, hogy Erdei Magdika és Erdei Péter, Szatmárnémeti. És akkor valami megváltozott. A tárlatvezető lelkész visszahívott és elölről kezdte. Ajtókat nyitott meg, féltett „kincseket” mutatott meg, majd áthívott a Kós Károly-tervezte parókiára, ahol a kovácsoltvas kilincsekig mindent megmutatott. A tiszteletes asszony varrottasait is. Hosszú beszélgetés lett a vége.

— Úgy érti, a tárlatvezető észrevette, hogy nem átlagos látogatókkal találkozott, felismerte az érdeklődést.

— Erre majd érdemes lenne visszatérni. Most azon gondolkodom el, hogy mi volt az, ami a változást kiváltotta. A város neve, vagy a mi neveink, vagy az egész így együtt? Kereskényi Sándor tollára való lenne ennek továbbgondolása. Annyi azonban biztos, hogy önmagunk vállalása, nem másokkal szemben, hanem azok mellett, életünk, létünk egyik alapfeltétele. Szatmárnémeti polgárnak lenni, azt akkor is vállalni, ha nem mindig hízelgő ránk nézve. Az egészséges lokálpatriotizmus kialakulásának első és talán legfontosabb feltétele a megismerés, a város történelmének, gazdasági, szellemi és kulturális értékeinek a megismerése. Pedagógusaink, lelkészeink sokat tehetnek és tesznek ennek érdekében. A főtanfelügyelő helyettes előadása erősítette meg bennem azt a már többször megfogalmazott „parancsot”, hogy: egy nagy virtuális csűrbe be kell hordanunk, be kell takarítanunk értékeinket, megőrzésre, továbbgondolásra, újraélesztésre váró hagyományainkat. Össze kell gyűjtenünk azokat, akik tenni tudnak és tenni akarnak ezért és azokat, akik meg tudják teremteni a feltételeket. Össze kell gyűjtenünk a feladatokat és eredményeinket, hétköznapjainkat és ünnepeinket. Össze kell fogjuk civil szervezeteinket és civiljeinket.

— Ez hogyan lehetséges?

— Csak a példa kedvéért Péternek, hogy Pál is értsen belőle. Városunk elismert szakértője Muhi Sándor. De Muhi Sándorunk csak egy van. Mint ahogy Kereskényi Sándorunk vagy Thoroczkay Sándorunk is csak egy van. Ha azonban hárman összeállnának együtt Sándor-napot tartani, amire „március idusára” való tekintettel meghívnák közös ismerősüket, Petőfi Sándort vagy az Atlantisz harangjait hallani vélő Reményik Sándort vagy Kányádi Sándor bácsit, aki biztosan tudja, hogy „vannak vidékek legbelül…”

— Erre valóban szükség lenne, de ez nem valósítható meg úgy, hogy havonta rendezünk egy előadást, amelyen ugyanazok, ugyanazoknak elmondanak valamit. Egy komolyabb folyamathoz viszont idő, munka és jó szándék kell.

— Igen, Sándor-nap csak egy van, de azt elő kell készíteni, meg kell tartani, morzsájára össze kell gyűlni, ki kell elemezni, éves beszámolót kell tartani stb. Meg hát szomszédolni is lehet, meg van még Miklós-nap, és Péter-Pál és Mátyás, hogy a György-napról ne is beszéljek.

— A „Szatmárnémeti 300 éves” című rendezvény üzenete csak egy nagyon szűk érdeklődő körhöz jutott el. Lát-e módot szélesebb körű érdeklődés felkeltésére?

— A társadalmunk különböző csoportjaihoz más-más csatornán keresztül kell eljuttatni ezt az üzenetet, de nem esetlegesen, egymástól függetlenül, hanem összehangolva, jól megszervezve. Megint csak a példa kedvéért: az írott és elektronikus sajtóban visszaemlékezések, emlékezések; az iskolában térkép készítése a két városról és az egészről; kerékpártúra; váltófutás (300-as pólóval); teremfoci-bajnokság a Szamos két oldalán lakók csapataival; szavalóverseny. Sok hűhó semmiért, mondhatnánk, de gondolja végig, hány ember tudatában mozdulna meg valami. Nem vagyok naiv, tudom, hogy a mai pályázati támogatási rendszerben ez rettenetesen nehéz, de azt „a haza bölcse” se mondta, hogy lehetetlen, csak azt, hogy nehéz és kétséges.

— Mi lenne az első lépés, hogy ez a folyamat beinduljon?

— Az összefogás év eleji legfontosabb és legsürgősebb célja egy 2016-os eseménynaptár megszerkesztése, eseményekkel, feladatokkal, ünnepekkel, felelősekkel és potenciális támogatókkal. Vigyázzunk, hogy lehetőség szerint semmi, senki ki ne maradjon. Kellő alázattal és tenni akarással megoldhatónak látszik. Végezetül, engedjék meg, hogy a kedves hagyományőrzőknek, hagyományápolóknak és a hagyományokkal élőknek eredményekben gazdag új évet kívánjak.

Elek György