Az elején öt gyerekkel két szobában megfértek, nem volt panasz, mindenki alkalmazkodott a körülményekhez, Bartha János mégis úgy döntött, hogy bővíteni kell a lakást, mert ha jönnek majd az unokák, szükség lesz a helyre, és amint látható, változnak az igények, a gyerekek már nem érik be azzal, amivel a szülők ha nem is voltak elégedettek, de megértették, hogy addig lehet nyújtózkodni, amíg a takaró ér.

Néhány év alatt — ahogy a lehetőségek megengedték — elkészült a nagyszoba azzal a céllal, hogy abban lesznek majd a nagy vasárnapi ebédek, amelyekre kicsitől nagyig egybegyűl az egész család. Bartháék életszemlélete nagyon sok falubeli számára érthetetlennek tűnt. Senki nem mondta azt, hogy a gyerekért — főként az unokáért — nem kell megtenni mindent, de túlzásokba se kell esni, mert az könnyen okozhat később meglepetéseket. A legtöbben azt tartják, hogy a gyereket arra kell tanítani, hogy megálljon a saját lábán, az érzésvilágát kell finomítani, az pedig nem a nagy vasárnapi ebédeken alakul ki. Bartháék viszont az érzésvilág alatt csak annyit értettek, hogy minél gyakrabban legyen együtt mindenki, mert ez azt a látszatot kelti, hogy ilyenkor a család valamennyi tagja jól érzi magát.

A gyerekek felnőttek, de nem minden úgy alakult, ahogy azt a két — most már idősödő — szülő elképzelte. Egyiket ide, a másikat oda sodorta az élet. Volt köztük kettő, akik más városba kerültek, elég ritkán tudtak hazamenni, a vasárnapi ebéd előbb csak havonta, majd annál is ritkábban jött össze. Az idősödő szülők egy ideig nem értették, miért nem lehet úgy, ahogyan szeretnék, ahogy eltervezték, de a gyerekek próbálták megmagyarázni, hogy nem azért nem jönnek, mert nem akarnak, hanem mindenkinek megvan a maga dolga-baja, a mai munkahelyek már nem olyanok, hogy fúj a gyár, és amikor lejár a munkaidő, mindenki szabad. Ma már mindenkinek van teendője a munkaidő után is, sőt, szombaton és vasárnap is. Bartháék megértették, hogy így van, hiszen a szomszédban élő fiatalokat is csak néha-néha látják, pedig azok mindennap hazamennek, de vagy túl későn, vagy ha otthon is vannak, a számítógépen vagy laptopon végzik tovább a dolgukat.

A gyerekek távollétét sem könnyű elviselni, megszokni vagy látszólag belenyugodni, a legfájóbb viszont az volt, hogy későn jöttek az unokák, egy családban egy vagy kettő, azokat pedig csak nagyon ritkán látják, mert nemcsak az iskolába kell menniük, hanem más, iskolán kívüli foglalkozásokra is. A nagyszoba még egyszer sem telt meg, egyszer sem alakult úgy, hogy együtt legyen az egész család. A gyerekek próbálták megértetni a szülőkkel, hogy a világ megváltozott, nem működnek már a szülőkről gyerekekre szálló hagyományok, a közösségi életformák felbomlottak, maguk a családtagok is ritkán találkoznak, többnyire az egyének futnak céljaik után.

Ahogy az idős házaspár felett múltak az évek, a ház, az udvar, a kert is elöregedett. Bartha Jánost megviselte a pusztulás látványa. A felesége, Margit próbálta vigasztalni — bár számára is fájó volt, ami körülötte végbement, végbemegy. Van hat hektár szántóföldjük, de évek óta bérlő műveli, mert az öt gyerek közül egyiket sem érdekli. A ház mögötti konyhakertet minden tavasszal megpróbálják beültetni, de nem sok termést takarítanak be róla, mert nincs erő megművelni, segítségre pedig nem számíthatnak. A ház is megért a felújításra, s a gyerekek felajánlották, hogy felújíttatják, de a két szülő csak akkor egyezik bele, ha valamelyik gyerek vagy unoka oda költözik, erre viszont egyelőre nincs kilátás. A nagyszoba a legtöbbször zárva van. Nem nyitják ki az ajtót, csak nagyon ritkán, ha szellőztetni kell, mert mindig elfogja őket a szomorúság, amikor üresen látják. Vigasztalják magukat, hogy megváltozott a világ, a gyerekek és az unokák jól vannak, ki-ki a maga helyén, közelebbre vagy távolabbra egymástól.

Elek György