Szerdán a Szatmári Református Egyházmegye tanácstermében 80. születésnapja alkalmából köszöntötték Paulovics László festőművészt, Szatmárnémeti díszpolgárát, aki huszonhárom festményt adományozott a Szatmárnémeti Református Gimnáziumnak.

Találkozásaink Paulovics Lászlóval rendszereseknek mondhatók — indította házigazdaként az eseményt dr. Szőcs Péter, az Identitas Alapítvány elnöke. Itt köszöntötték 75., és itt köszöntik most a 80. születésnapja alkalmából. E rendszeres kapcsolat a művész felől nézve a szülőföld iránti kötődéssel magyarázható. A szatmári közösség felől nézve viszont ez a kötődés motivációja bizonyosan több mint a személyes, a családi vagy a baráti kapcsolat. Ez a kötődés a szellemi partnernek, az alkotó művésznek szól, az itt készült vagy itteni ihletettségű munkái mutatják meg, ezekkel a munkákkal azt is jelzi, hogy Szatmáron lehet és kell is értéket teremteni. Sokszor és sokan elmondjuk azt, hogy a mai város már nem az, ami volt, a gyorsuló változások miatt nem egyszer idegennek érezzük magunkat. Az otthontalanságon értékeink megőrzésével, újak teremtésével kerekedhetünk felül, és ebben nyújt kiváló példát Paulovics László. 1986-ig, amíg el nem hagyta az országot, a szatmárnémeti Északi Színház díszlet- és jelmeztervezője volt. Ezekről az évekről szólt Csirák Csaba. Elmondta, hogy Paulovics elment és mindig tele hátizsákkal jött vissza, mindig ott folytatta, ahol abbahagyta. Sokan keresik a módját, hogy klasszikus egyházi témákat dolgozzanak fel huszonegyedik századi elvárásoknak megfelelően. Paulovics a szatmárnémeti Szentlélek-templomban végzett munkájával megmutatta, hogyan kell megújítani az egyházi művészetet. Oltárképpé emelte a várost és annak nagy személyiségeit.

Márton Evelyn író-művészettörténész beszélt Paulovics kolozsvári életmű-kiállításáról, sajátos módon elemezte a kiállított munkáit.

Kereskényi Gábor, Szatmárnémeti polgármestere a város díszpolgárát köszöntötte Paulovics László személyében. A művész bár elköltözött Szatmárnémetiből, de soha nem veszítette el kapcsolatát az itt élő emberekkel. A polgármester egy ajándékot adott át Paulovicsnak, hogy az is emlékeztesse a városra.

Szakolczay Lajos művészettörténész elégedetlenségét fejezte ki, hogy a határon túl élő írók és költők részesülnek Kossuth-díjban vagy más állami elismerésben, nagyon-nagyon kevés olyan képzőművész, zenész vagy színész van, aki magyar állami kitüntetést kap.

Paulovics László a városhoz való kötődéséről beszélt. Elmondta, soha nem gondolt arra, hogy elköltözik Szatmárnémetiből mindaddig, amíg a történelem úgy alakult, hogy nem volt más választása. Abban az időszakban már nem volt mit csinálni, ellehetetlenült a művészet. A színházban csak olyan díszletet lehetett tervezni, ami befért a színészeket szállító autóbuszba. „Amikor az embernek a torkán akad a kés, akkor mennie kell” — fogalmazott. Abban az időben Németország is más volt, mint ma. Kapott egy kiváló műtermet, ahol alkothatott. Bekerült egy szabad polgári világba, amire mindig vágyott. Megerősödött benne a szuverén gondolkodás, teljesen kötetlenül dolgozhatott, nem kellett más munkát is végezzen az alkotás mellett. Kinyílt előtte egy olyan világ, ami addig zárva volt. A 2012-es szatmárnémeti tárlatán ezt a szabadságot akarta bemutatni a kiállított művein keresztül. Mindig azt tartotta, hogy azt kell csinálni, ami a nézőnek tetszik.

Paulovics László huszonhárom képet ajándékozott a Szatmárnémeti Református Gimnáziumnak, ezek jelenleg az esperesi hivatal tanácstermében vannak kiállítva.

Elek György